Az elmúlt évek, ezen belül is az elmúlt fél év eléggé visszavetett az írásban. Eltelt a nyár anélkül, hogy előrébb jutottam volna. Amikor írtam, akkor sem volt igazi, amolyan „szívemmel-lelkemmel belevetem magamat” típusú a dolog.
Az egész egy hatalmas görcs most bennem. Bűntudat, fáradtság…
Most is alig tudom megírni ezt a bejegyzést. Annyival egyszerűbb legyinteni az egészre, félretolni újra. Folyton csak azt mondom, hogy hagyni kell, hadd pihenjen még a dolog.
Az az igazság, hogy le kellene ülnöm és igenis írni. Nem abbahagyni, nem valami egyébbel foglalkozni, nem befejezni a sorozatot… Írni. Valamit. Bármit, ami komolyabb, mint egy blogbejegyzés arról, hogy mit ettem ebédre.
Nehéz írni, mert mostanában nehéz az élet is.
Tudatosan vissza kell hoznom az életembe az írást (és az olvasást is, ami azt illeti), mert ezek nélkül egyszerűen nem érzem magamat kerek egésznek. És ha már egyszer tudom, hogy ez hibádzik, akkor ki kell húznom magamat, mély levegőt venni és tenni ellene valamit.
Hogy miért nem tettem akkor valamit, ha eddig is tisztában voltam vele? Egész egyszerűen azért, mert nehéz agyban összeszednem magamat. Az írás nem csak arról szól, hogy leülök és pötyögök valamit a gépen. Ott kell lenni hozzá fejben és lélekben. Meg lehet ezek nélkül is írni egy egész könyvet is akár, de akkor az egész teljesen felesleges volt. Nem olyan, amit értékesnek tartanék. Mintha csupán valami futószalagon gyártott dologról van szó, az én írásaim pedig nem erről szólnak. Nekem nem.
Össze kell kapnom magamat. Sürgősen.