Az egész olyan gyorsan történt.
Épp a város főutcáján sétáltam végig, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja. Megfordultam. Az utca zsúfolásig megtelt sürgő-forgó, siető emberekkel. Árusok, akik a csecsebecséiket kínálták viszonylag jó áron. Sajnáltam, hogy nem volt nálam pénz, szívesen vettem volna egy nyakláncot, amit még feljebb láttam.
És persze rengeteg ember mászkált, meg-megállva egy-egy érdekesebb stand előtt. Nem is emlékeztem rá, hogy valaha is ennyi embert láttam volna egyszerre a főutcán. Mindig úgy emlékeztem a szülővárosomra, mint egy isten háta mögötti kis porfészekre. Vagy az emlékeim csaltak, vagy a városka ment hatalmas változáson keresztül az utóbbi időben.
Végre észrevettem azt, aki a nevemen szólított. Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd verni és szaporábban szedem a levegőt. A magas, vékony alak futva érkezett és épp az utolsó pillanatban fékezett le, hogy ne jöjjön nekem. Elmosolyodtam.
– Ezer éve nem láttalak! Merre voltál?
– Igen, sok idő eltelt… – nyögtem ki végül hosszas próbálkozás után.
– Figyelj csak, most nem tudok maradni, vissza kell mennem a standhoz, de fél óra múlva végzek, ha esetleg…
– Persze – bólintottam. – A kikötőben?
Egy pillanatig nem szólt semmit, csak nézett rám fürkészően.
– Oké – mosolyodott el. – Ott találkozunk!
– Szia – suttogtam, mert már árkon-bokron túl járt, mire kinyitottam a számat.
Az arcom szinte már fájt a mosolygástól. Mintha odafagyott volna a mosoly rá. Körülöttem teljes volt a hangzavar, azonban belül csupán egy dolgot hallottam: a szívem zakatolását. Annyi idő telt már el… Mondhatnám, hogy elfelejtettem, s talán nem is gondoltam rá egy hétig vagy kettőig, azonban minden magas, barna hajú idegenben őt véltem felfedezni.
Elhessegettem a gondolataimat és továbbindultam az utcán. Süteményt akartam venni, ezért indultam el otthonról. Elsétáltam a cukrászda mellett. Majd később, gondoltam. Majd bemegyek a találkozó után.
Csak tébláboltam a forgatagban. Nem találtam a helyemet. Az idő egyszerre telt gyorsan és lassan: ennek csupán annyi a titka, hogy ugyanannyira kell vágyni és félni annak a bizonyos eseménynek a bekövetkeztét.
Húsz perc múlva elindultam a kikötő felé. Bármely másik ember a nyüzsgő, emberekkel teli rész felé vette volna az irányt, de Jake – merthogy így hívták a magas, barna hajú, barna szemű fiút – tudta, hogy amikor a kikötőt említem, akkor arra a részre gondolok, amely a lehető legtávolabb esett az érkező hajóktól.
Elhaladtam a nemrég beérkezett hajó mellett, amelyről még mindig szállingóztak lefelé az utasok, s továbblépdeltem. Magam mögött hagytam a pakoló munkásokat, a lepattogzott festésű korlátot, az erősre sodort köteleket és elértem a kikötő széléhez. Innen már csak néhány ág és néhány lépés választott el attól a néhány padtól, amelyhez annyi emlék fűzött. Szokás szerint teljesen üres volt a környék. Mintha csak mi ismertük volna a hely varázslatosságát.
A piros festék megfakult már a padok támláján, s a közelgő ősz miatt megritkultak a pihenőhelyet körülvevő fák koronái. Olyan volt itt állni, mintha visszatértem volna a múltba. Próbáltam megmagyarázni zakatoló szívemnek, hogy erről szó sincsen. Vasárnap este vonatra szállok, és visszautazom a fővárosba. Hétfőn reggel felkelek és bemegyek a munkahelyemre, ahonnan estig nem is szabadulok. Mielőtt hazamennék, beugrom a közeli szupermarketbe, hogy vegyek valami vacsorának valót, mert a hűtő valószínűleg teljesen üres. Aztán olvasok egy kicsit vagy nézem a tévét és hamarosan álomba merülök, csak hogy másnap reggel ismét korán keljek…
A hátam mögött megzörrentek az utat eltakaró ágak. Egy pillanatig csak álltam ott, anélkül, hogy megfordultam volna. Ekkor hangos reccsenéssel eltörtek a lába alatt a száraz gallyak. Megfordultam.
– Még mindig segítesz a nagymamádnak az árusításban? – kérdeztem mosolyogva.
– Muszáj. Nem hajlandó feladni a dolgot. Egyfajta hobbi lett ez már számára – nevetett fel.
– És mi van az építészettel?
– Emlékszel Mr. Harrisonra?
– A matektanárra?
– Aha.
– Igen, persze.
– Kiderült, hogy eredetileg építészmérnök, csak nem talált akkoriban más munkát, aztán megszerette a tanítást. Amikor lediplomáztam, belevágtunk egy vállalkozásba.
– Jake, ez hihetetlen! Annyira büszke vagyok rád! És mi történt a…?
Elmondott mindent, ami az utóbbi időben a cégnél történt, én pedig meséltem neki az unalmas értekezletekről és rengeteg papírmunkáról. Megtudtam, hogy mi történt a húgával, mióta nem láttam, és hogy a John leesett a legutóbbi előadás alkalmával a színpadról, mert úgy gondolták a fiúkkal, hogy nem lesz abból semmi gond, ha felöntenek egy kicsit a garatra. Kikértem Jake véleményét egy kampánnyal kapcsolatban, amin épp dolgoztam és megdöbbenve pislogtam rá, amikor egy olyan oldalról közelítette meg a problémát, amire én még csak nem is gondoltam.
Úgy beszélgettünk, mintha csak egy hete váltunk volna el, s a hét nap eseményeit akarnánk gyorsan bepótolni, hogy aztán mindent onnan folytathassunk, ahol abbahagytuk.
– …látnod kellett volna, amikor rájött, hogy mégsem jön el – fejezett be Jake egy történetet, mire mindketten felnevettünk.
Elnéztem a kikötő irányába, ahonnan a nemrég beérkezett hajó épp indulni készült, s rájöttem, hogy már órák óta itt üldögélünk.
– Tetszik a hajad így kiengedve – szólalt meg halkan.
– Köszönöm – emeltem oda önkéntelenül az ujjaimat.
Visszaejtettem a kezemet az ölembe és belenéztem Jake szemébe. Egy hosszú pillanatig csak ültünk, szótlanul, egymásra bámulva.
– Nem értem, miért lett vége – bukott ki önkéntelenül is a számon.
– Elmentél.
– Velem jöhettél volna.
– Nem lettem volna képes mindent itt hagyni.
– Igen – fordítottam el a tekintetemet halovány mosollyal az ajkamon. – Tudom.
– Eljegyeztem Janice-t.
Erre azonnal felkaptam a fejemet.
– Janice Lowellt? A bálkirálynőt?
– Igen, Janice Lowellt, a bálkirálynőt.
Éreztem, amint elszorul a torkom. Mély levegőt vettem és mosolyt varázsoltam az arcomra.
– Gratulálok!
– Köszönöm – mondta elgondolkodva.
Nem vette le rólam a szemét. Úgy éreztem, hogy képtelen lennék elviselni a pillantását még akár csak egyetlen percig is.
– Te jó ég, mennyi az idő! – ugrottam fel. – Mennem kell haza. Már biztos aggódnak, hogy hova lettem. Jó volt újra látni, Jake!
Megfordultam és elindultam a kikötő felé.
– Debra!
Megtorpantam. Épp elég nehéz dolgom volt így is, hogy visszatartsam a könnyeimet, nem akartam többet hallani. Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy hihettem azt, hogy ennyi idő után is…?
Ökölbe szorítottam a kezemet, majd mosollyal az arcomon hátranéztem.
Egyre közelebb és közelebb jött hozzám. A karomnál fogva maga felé fordított.
– Sajnálom – mondta.
– Nem a te hibád – mondtam, miközben elkezdtem a pulóverén lévő gombot bámulni.
– Debra! Nézz rám! – Megvárta, míg nagy nehezen felemeltem a fejemet. – Olyan sok idő telt el…
– Tudom.
Ajka puhán érintette az enyémet, majd csókja egyre hevesebb lett. Amikor elengedett, éreztem, ahogy könnyek folynak a szememből. Nem akartam sírni.
– Mi van Janice-szel? – kérdeztem szipogva.
– Viszonyt folytat Andrew Collinsszal.
Nevetni kezdtem. Az egész olyan groteszk volt.
– Sajnálom – préseltem ki valahogy.
– Menjünk, vegyük meg azokat a sütiket – karolta át a vállamat.
– Honnan tudtad, hogy…? – kezdtem bele, de aztán inkább csak annyit mondtam: – Ne is mondj semmit…
***
Évek teltek el ama bizonyos találkozás óta. Csak álltam némán a kikötőben és azon gondolkoztam, hogy mi minden történt azalatt a sok-sok év alatt. A bőröndjeim már a kocsiban voltak. Arra készültem, hogy örökre elhagyjam a várost. Szinte el is felejtettem, hogy mennyire szeretem.
Ismét ősz volt. A levelek sok színben pompáztak: sárgák voltak, barnák, zöldek, vörösek és narancssárgák. Mondhatnám, hogy éppen ugyanolyan nap volt, mint az ott, sok évvel ezelőtt, de ez nem igaz. Akkor a nap melegen ontotta fényét a vidékre, most pedig hideg, borongós volt az idő. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső, de csak álltam ott, és a vizet kémleltem.
Nem egyszerű hátrahagyni egy évek alatt felépített életet. Azon gondolkodtam, hogy mit kellett volna másképpen csinálnom. Rossz szokás. Folyton csak azt kérdezgetni magamtól, hogy „mi lett volna, ha…?”
A szemem sarkából láttam, amint valaki megáll mellettem.
– Nem olyan egyszerű csak úgy itt hagyni mindent, igaz?
– Nem, tényleg nem az.
– Menjünk haza.
Nem feleltem, csupán Jake kezébe csúsztattam a sajátomat. Ideje volt elindulni haza. Nagy kaland volt és életre szóló élmény, de rohamosan közeledett a vége. Nem bántam. Ami azt illeti, nagyon régóta most éreztem először azt, hogy semmit sem bánok. Talán mindennek úgy kellett történnie, ahogyan végül történt.
Amikor elindultam, minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam a helyemet a világban. Nem sejtettem, hogy vissza kell majd térnem arra a helyre, ahonnan elindultam, hogy ráleljek arra, ami a legfontosabb az életemben.
És nem tehetek mást, mint hogy hálát adok a sorsnak minden egyes nap, hogy időben érkeztem.