Volt egyszer három kismalac, akik kölcsönös tisztelettel viseltetekkel egymás iránt, és harmóniában éltek a környezetükkel. Mind a hárman építettek egy-egy házat – persze csupa természetes anyagból, ami arrafelé megtalálható volt. Az első kismalac szalmából épített házat, a második gallyakból, a harmadik pedig egy kis kemencében égetett téglákból, amiket trágyából, agyagból és kúszónövényekből gyúrt össze. Amikor végeztek, a kismalacok munkájukkal elégedetten hátradőltek, hogy zavartalanul és másoktól függetlenül élvezhessék munkájuk gyümölcsét.
Ám ezt az idillt nem sokkal később porrá zúzta a nagy és félelmetes farkas érkezése, s az ő hódítói életszemlélete. Meglátta a kismalacokat, és hirtelen farkaséhes lett, mind fizikai, mind ideológiai értelemben. Amikor a kismalacok megpillantották a farkast, berohantak a szalmakunyhóba. A farkas odacsörtetett a házhoz, és dörömbölni kezdett az ajtón, miközben azt üvöltötte:
– Kismalacok, kismalacok, engedjetek be!
– Az általad alkalmazott faltörő kos technika nem rettenhet el olyan malacokat, akik az otthonukat és kultúrájukat védelmezik! – kiabálták vissza a malacok.
De a farkast nem olyan fából faragták, hogy hajlandó lett volna elállni attól a küldetéstől, amelyre ő véleménye szerint minden kétséget kizáróan teremtetett. Így hát fújtatott és puffogott, és elfújta a szalmaházat. A rémült kismalacok átviharzottak a gallyakból épült házba, nyomukban a farkassal. Azt a területet, amelyen a szalmakunyhó állt, felvásárolta a többi farkas, és banánültetvényt telepítettek a helyére.
A gallyakból épült kunyhónál a farkas újra döngetni kezdte az ajtót, és azt üvöltötte:
– Kismalacok, kismalacok, engedjetek be!
– Pokolra veled, te imperialista, ragadozó zsarnok! – visították a malacok.
A farkas erre lenéző kacajt hallatott. Azt gondolta magában: olyanok, mint a kisgyerekek. Szomorú, hogy menniük kell, de a haladásnak nem lehet útjába állni.
Így hát a farkas fújtatott és puffogott, és elfújta a gallyakból épült kunyhót. A malacok átsprinteltek a téglaházba, sarkukban a farkassal. Azon a helyen, ahol a gallyház állt, a farkasok részidős üdülőövezetet alakítottak ki a nyaraló farkasoknak. Minden ház üveggyapotból készült mása volt a gallykunyhónak, és a vakációzók szórakoztatására szuvenír boltokat, búvárkodási lehetőséget és delfinshowkat tartottak fenn.
A téglaháznál a farkas ismét zörgetni kezdte az ajtót, és azt harsogta:
– Kismalacok, kismalacok, engedjetek be!
Ezúttal a malacok válaszképpen szolidaritásról szóló dalokat énekeltek, és tiltakozó leveleket írtak az ENSZ-nek.
Ekkora már a farkas igencsak megharagudott a malacokra, hogy azok nem hajlandóak egy ragadozó szemszögéből végiggondolni a helyzetet. Így hát fújtatott és puffogott, és fújtatott és puffogott, aztán a szívéhez kapott, és elterült a földön a sok zsíros étel okozta szívinfarktus következtében.
A három kismalac örömujjongásban tört ki, hogy az igazság diadalmaskodott, és körbetáncolták a farkas holttestét. A következő lépésük az volt, hogy felszabadították elfoglalt otthonaikat. Összegyűjtöttek egy rakás másik malacot is, akiket szintén elüldöztek a szülőföldjükről. A sertésmozgalom ezen új brigádja megtámadta az üdülőövezetet gépfegyverekkel és rakétavetőkkel, és lemészárolták a kegyetlen zsarnokokat, amivel egyértelmű üzenetet küldtek a föld minden tájára: ne merészeljenek beleavatkozni a magánügyeikbe. Ezután a malacok a gyakorlatban is megvalósították a tökéletes szocialista demokráciát, ahol mindenki számára ingyenes oktatást, egészségügyi ellátást és lakhatást biztosítottak.
Figyelem! A történetben szereplő farkas csupán metaforikusan értendő. A történet írása közben egyetlen valódi farkasnak sem esett bántódása.