Saki – A nyitott ajtó

– A nénikém hamarosan itt lesz, Mr. Nuttel – mondta a kifejezetten szenvtelen tizenöt éves kisasszony. – Addig azonban be kell érnie velem.

Framton Nuttel igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat, amelyek kellőképpen hízelgőek lennének a jelenlévő unokahúgra nézve, ám nem lennének tiszteletlenek a nemsokára megérkező nagynénivel szemben. Valójában csak még több kétsége támadt a felől, hogy ezek a formális látogatások egy sor ismeretlennél sokat segítenének a kúrában, amit az idegei miatt volt kénytelen folytatni.

– Már látom is, mi lesz – mondta neki a nővére, amikor Framton csomagolt, hogy visszavonuljon eme vidéki pihenőhelyre. – Be fogsz zárkózni, és egy teremtett lélekkel sem állsz majd szóba, az unatkozásból pedig rosszabb állapotban leszel, mint valaha! Adok majd neked bemutatkozó leveleket minden egyes emberhez, akit csak ismerek arrafelé. Néhányuk, ha csak emlékezetem nem csal, kifejezetten kedves teremtés.

Framton azon gondolkozott, hogy vajon Mrs. Sappleton, a hölgy, akinek a bemutatkozó levelét épp bemutatta, a „kedves teremtés” kategóriába esik-e.

– Sok embert ismer errefelé? – kérdezte az unokahúg, amikor úgy döntött, hogy már elegendő időt töltöttek hallgatásba burkolózva.

– Egy árva lelket sem – válaszolta Framton. – A nővérem töltött itt a parókián némi időt, körülbelül négy évvel ezelőtt, és ő adta nekem a bemutatkozó leveleket néhány itteni emberhez.

Az utolsó mondaton érződött, hogy kifejezetten megbánta már a dolgot.

– Eszerint szinte semmit sem tud a nénikémről? – ütötte tovább a vasat szenvtelenül a lány.

– Csak a nevét és a címét – vallotta be a látogató. Azon gondolkozott, hogy vajon Mrs. Sappleton házas vagy özvegy volt-e. Valami meghatározhatatlan dolog a szobában azt sugallta neki, hogy férfi lakója is van a háznak.

– A nagy tragédia éppen három évvel ezelőtt történt – mondta a lány. – Ezek szerint már az után történt, hogy a nővére elment.

– Tragédia? – kérdezte Framton. Valahogy ezen a nyugodt, vidéki helyen a tragédiák oda nem illőnek tűntek.

– Talán elgondolkozott azon, hogy vajon miért tartjuk nyitva az ajtót egy októberi délutánon – kezdte az unokahúg a kertre nyíló hatalmas erkélyajtó felé mutatva.

– Elég meleg van októberhez képest – mondta Framton, – de mi köze van annak az ajtónak a tragédiához?

– Azon az ajtón keresztül hagyta el a házat napra pontosan három évvel ezelőtt a nénikém férje és a két öccse, amikor vadászni indultak. Sosem tértek vissza. Épp a lápon vágtak át, hogy a kedvenc helyükön vadászhassanak szalonkára, amikor az ingovány egy aljas része elnyelte őket. Az a borzasztó, esős nyár volt, tudja, és azok a helyek, amelyek egyébként szabadon járhatóak voltak, akkor hirtelen, mindenféle figyelmeztetés nélkül süllyedni kezdtek. A holttestüket az óta sem találták meg. Ez volt a borzasztó része. – A lány hangja itt elvesztette szenvtelenségét, és egy bizonytalan emberévé vált. – Szegény nénikém még mindig azt hiszi, hogy egy nap majd visszatérnek, ők hárman és a kis barna spániel, ami velük együtt veszett oda. Azt hiszi, hogy majd besétálnak a nyitott ajtón, ahogy mindig is tették.Ez az oka annak, hogy az ajtót nyitva tartjuk minden délután, egészen szürkületig. Szegény, kedves nagynéném, gyakran elmeséli, hogyan indultak útjukra, a férje, karján a fehér vízhatlan kabáttal, és Ronnie, a néném fiatalabb testvére, azt énekelve „Bertie, miért ugrándozol?”. Mindig tréfált vele, mert a néném azt mondta, hogy az idegeire megy. Tudja, néha, egy-egy csendes, nyugodt estén, mint amilyen a mai is, szinte az a kísérteties érzésem támad, hogy egyszer csak mind be fognak sétálni a nyitott ajtón…

Megborzongva hallgatott el. Framtont megnyugvással töltötte el, amikor a lány nénikéje besietett a szobába sűrű bocsánatkérések közepette, amiért ilyen későn jelent csak meg.

– Remélem, Vera nem untatta – mondta.

– Nagyon érdekes társaság volt – felelte Framton.

– Remélem, nem bánja, hogy nyitva az ajtó – folytatta Mrs. Sappleton élénken. – A férjem és a testvéreim akármelyik pillanatban hazaérhetnek a vadászatból, és mindig itt jönnek be. Szalonkára vadásztak ma a lápon, úgyhogy borzasztóan össze fogják koszolni szegény szőnyegeimet. Annyira jellemző magukra, férfiakra, nem igaz?

Vidáman fecsegett tovább a vadászatról, a madarak ritkaságáról és a téli kacsavadászat kilátásairól. Framton számára mindez tiszta gyötrelem volt. Kétségbeesetten, ám csak részben sikeresen megkísérelt egy kevésbé borzasztó témára terelni a szót. Tisztában volt vele, hogy vendéglátója nem fordította minden figyelmét rá, s az asszony tekintete folyton Framton háta mögé, a nyitott ajtóra vándorolt, illetve a mögötte elterülő kertre. Igencsak szerencsétlen véletlen volt, hogy pont egy ilyen tragikus évfordulón sikerült látogatást tennie a háznál.

– Az orvosok egyetértenek abban, hogy tökéletes nyugalomra van szükségem, mindenféle mentális izgalomtól mentesen, és kerülnöm kell mindenféle erőszakos fizikai gyakorlatot – jelentette ki Framton, aki azon tűrhető mértékben elterjedt tévképzet hatása alatt munkálkodott, mely szerint a vadidegenek és alkalmi ismerősök szomjaznak a legapróbb részletre is mások betegségeivel és gyengélkedéseivel, illetve azok okával és gyógymódjaival kapcsolatban. – A diétával kapcsolatban azonban nincsenek ennyire egy véleményen – folytatta.

– Valóban? – kérdezte Mrs. Sappleton, olyan hangon, amiből egyértelmű volt, hogy ásításnak indult, és csak a legutolsó pillanatban lett belőle kérdés. Aztán hirtelen valami igencsak felkeltette a figyelmét – azonban nem az, amit Framton mondott.

– Hát itt vannak végre! – kiáltotta. – Épp időben a teához, és hát persze, hogy a fejük búbjáig sárosak!

Framton kissé megborzongott, aztán az unokahúg felé fordult, hogy együttérzéséről és megértéséről biztosítsa. A lány azonban mélységes döbbenettel a tekintetében bámult kifelé a nyitott ajtón. Framtont leírhatatlan borzalom rázta, amint hátrafordult székében, és arrafelé nézett, mint a többiek.

Az egyre mélyülő sötétségben három alak bontakozott ki, amint a pázsiton keresztül az ajtó felé tartottak. Mind fegyvereket cipeltek a hónuk alatt, és az egyikük vállaira még pluszban egy fehér kabát súlya is nehezedett. Egy fáradt barna spániel ügetett a nyomukban. Hangtalanul közelítettek a házhoz, aztán egy rekedt, fiatal hang csendült a sötétből

– Mondom, Bertie, miért ugrándozol?

Framton vadul megragadta a botját és a kalapját, majd az, hogy keresztüljutott az előszobaajtón, a feljárón és a kapun, csak homályosan érzékelt pontok voltak, miközben hanyatt-homlok menekült. Egy biciklistának, aki az úton közeledett, bele kellett hajtania a sövénybe, hogy el tudja kerülni az ütközést.

– Megérkeztünk, kedvesem – mondta a fehér esőkabát viselője, amint belépett az ajtón. – Elég sárosan, ám nagyrészt szárazon. Ki volt az az ember, aki elrohant, amikor jöttünk?

– Egy igen különös férfi, Mr. Nuttel – felelte Mrs. Sappleton. – Csak a saját betegségéről beszélt, és se szó, se beszéd elrohant, amikor megérkeztetek. Az ember azt gondolná, hogy szellemet látott.

– Gondolom, a spániel volt – mondta nyugodtan az unokahúg. – Azt mondta, hogy retteg a kutyáktól. Egyszer bekergette egy temetőbe egy csapat pária kutya, valahol a Gangesz partjainál, és egy frissen kiásott sírban kellett töltenie az éjszakát, miközben a kutyák vicsorogtak, morogtak és tajtékzottak felette. Ez bárkinek elég lenne ahhoz, hogy elveszítse a fejét.

A sebtében kitalált mesék voltak a specialitásai.