Éles csörömpölés hasított a levegőbe. Vakon tapogatóztam a jobb kezemmel, amíg meg nem találtam a zaj forrását, majd a falhoz vágtam az ébresztőórát. A csörömpölés azonban nem halt el. Kinyitottam a szememet. Kényszerítettem magamat, hogy felkeljek, és a szoba tőlem legtávolabb eső falának alján megállapodó órához sétáljak. Nem kellett túl sokat mennem, ami nem túl meglepő, tekintve a hálószobám méretét. A helyiség egyébként a nappali elnevezést is magáénak tudhatta volna, ha veszem a fáradtságot arra, hogy akár csak gondolatban is bármiféleképpen hivatkozzam rá. Lehajoltam, és felvettem a gömbölyű, kosárlabdát mintázó órát, majd kikapcsoltam, s az éles, sivító hang végre megszűnt. Azzal együtt gyűlöltem tiszta szívből a kezemben tartott tárgyat, hogy tudtam, képtelen lennék nélküle felkelni.
Ledobtam az órát a földre, aztán kimentem a konyhába, hogy készítsek magamnak egy bögre teát, és keressek valami ehetőt a sok szemét között. Az lett volna a helyes, szociálisan elfogadott viselkedés, ha rendet tartok, tudom, de őszintén nem érdekelt a dolog; vendégeket pedig nem szoktam fogadni – legalábbis olyanokat nem, akiknek feltűnt volna, hogy eggyel több vagy kevesebb üres üveg áll az ágy mellett.
Kinéztem a konyhaablakon, és láttam, hogy a hópelyhek olyan intenzitással hullanak, mintha eső esett volna. Mégsem havas eső volt, nem. Erről tökéletesen megbizonyosodhattam, ha a kicsit távolabb lévő rézsútos háztetőkre pillantottam: a hóréteg szemmel láthatóan sokat vastagodott a hajnali méretéhez képest. Ebből bizonyára nem is olyan nehéz kitalálni, hogy egész nap havazott – én pedig mindezt végigaludtam.
Utáltam a havat. Részben a belém nevelt gyakorlatiasság miatt, részben pedig azért, mert nappal elvakított. Ami azt illeti, sokkal nehezebb volt feltakarítani, ha hó is volt – kivétel nélkül minden meglátszott rajta. Könnyen elképzelhetőnek találtam azt is, hogy mindeme ellenérzés gyökerei gyerekkoromban keresendőek. Az apám kifejezetten hasznos gyakorlatnak találta a hidegben való ácsorgást. Eredetileg csak azért kellett kimennem, hogy ellapátoljam a havat az éppen aktuális házunk elől, de ez általában nem tartott annyi ideig, mint amennyi a munkára kiszabott idő volt. Akármilyen lassan is dolgoztam, még mindig maradt legalább ugyanannyi idő, mint amennyit maga a munka igénybe vett. Később még hálás leszel érte, mondogatta mindig. Igaza volt. Megtanított zokszó nélkül viselni a környezeti kellemetlenségeket. A havat viszont örökre megutáltam.
Kinyitottam a konyhaszekrényt, hogy cukrot keressek, amíg a víz felforr. A konyhaszekrény ugyan tele volt, de leginkább csak koszos tányérok és egy-két müzlis doboz volt benne. Próbáltam visszaemlékezni, hogy pontosan hova is raktam a cukrot, amikor legutóbb használtam, ám képtelen voltam visszaemlékezni rá. Végül elment a kedvem az egésztől, és inkább kikapcsoltam a vízforralót, majd a hűtőhöz léptem. Üres volt. Felsóhajtottam. Tényleg észben kéne tartanom, hogy néha be is kell vásárolni. Az órára pillantva azonban láttam, hogy arra már nincs időm, hogy elmenjek a boltba és vissza, aztán egyek és elkészüljek. Az evést tehát ki kellett hagynom a programból.
Irigyeltem a férfiakat. Sokkal könnyebb dolguk volt. Nekik nem kell órákon át szépítkezniük, kényelmetlen, szűk ruhákat hordaniuk és olyan cipőt felvenniük, ami nyomta a lábujjaikat. Ugyanakkor megvoltak az előnyei is annak, ha valaki nőként dolgozott az én szakmámban: olyan helyekre is bejutottam, ahova a férfiaknak csak álmukban sikerült volna.
Átmentem a másik szobába, ahol a ruháimat tartottam. Általában itt is szoktam aludni, ám amikor hazaértem, olyan fáradt voltam, hogy beállítottam az órát, majd ledőltem a kanapéra, hogy átnézzek még néhány tervrajzot. Végül hagytam, hogy ott helyben elnyomjon az álom. Ennek persze meg is volt az eredménye: sajgott a derekam. Végeztem néhány tornagyakorlatot, hogy kimozgassam, ám a kínzó fájdalom nem múlt el. Igyekeztem tudomást sem venni róla, és nemsokára már egyáltalán nem is éreztem a fájdalmat. El ugyan valószínűleg nem múlt el, de túlságosan lefoglaltak a gondolataim ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzam.
Felöltöttem a fekete estélyimet, amit nemrég szereztem be, ám a cipőt még nem vettem fel. Minél kevesebbet van a lábamon, annál jobb. Az este végére így is, úgy is fájni fog a lábam – de ebben az esetben jobb később, mint előbb. Normál esetben nálam lett volna egy fekete táska is, ám most esélyem sem lett volna rá, hogy átjussak a megszigorított őrségen. Pontosan ezért igényelt olyan sok felkészülést ez a megbízás.
Eljátszottam a gondolattal, hogy az ezüstszínű Porschéval érkezem a helyszínre. Vajon van olyan ostoba egy gazdag vénember, hogy Porschét vegyen a titkárnőcskéjének? Kételkedtem benne, ám még néhány percig vacilláltam, hogy melyik kulcsot akasszam le a kis szekrénykében sorakozó kampókról. Végül megragadtam a Nissan Qashqai slusszkulcsát. Ugyan mindegyik autómba végtelenül szerelmes voltam, folyamatosan problémáim voltak azzal, hogy kiválasszam azt az autót, ami a hangulatomnak és az aktuális megbízásnak is megfelelt.
Belebújtam a cipőmbe, és levettem a kabátomat a fogasról. Kiléptem a folyosóra, aztán bezártam magam mögött az ajtót. Már épp meg akartam fordulni, hogy elinduljak a lift felé, amikor kinyílt a mögöttem lévő ajtó.
– Ó, szervusz, Lisa, drágám!
Istenem… Egy pillanatra behunytam a szememet, majd sugárzó mosollyal az arcomon megfordultam.
– Mrs. Cooper! Hogy tetszik lenni?
– Nem túl jól, kedveském, nem túl jól Fáj a derekam, tudod. Meg a szemem sem a régi. A minap is az orvosnál voltam, amikor…
Tudtam, mi következik. Egy negyedórás sztori, aminek a tanulsága az lesz, hogy micsoda világban élünk, és ezeknek a mai fiataloknak – a jelenlévők természetesen kivételek – már semmi sem szent! Sem időm, sem kedvem nem volt hozzá, hogy végighallgassam Mrs. Cooper siránkozását, úgyhogy amikor megállt egy pillanatra két mondat között, hogy levegőt vegyen, megszólaltam:
– A szemetet tetszik levinni épp?
– Igen, drágám, ezért indultam el – felelt a kezében lévő zacskóra pillantva, s olyan arcot vágott, mintha csupán most jött volna rá erre a tényre.
– Leviszem én, tessék csak maradni. Úgyis épp indultam lefelé – kaptam ki a kezéből a zacskót.
– Milyen kedves tőled – mosolyodott el, amitől rácos arca kétszer olyan gyűröttnek tűnt, mint általában.
– Igazán semmiség.
Elköszöntem, majd sietve elindultam, nehogy eszébe jusson ismét belekezdeni az egyik sztorijába. Kedves idős hölgy volt, de az én ízlésemnek túlságosan sokat beszélt. Sajnos pont szemben lakott velem, úgyhogy időről időre összefutottunk. Néha-néha végighallgattam, amit mondott, de két hónap után már kívülről tudtam az összes történetet. Már sokszor gondoltam arra, hogy inkább a két ajtóval odébb lévő lakást kellett volna megvennem, mert Mrs. Cooper mellett egy ügyvédnő, a lépcsőhöz legközelebbi lakásban pedig egy orvos lakott. Mindketten alig voltak itthon. Mellettem egy felfújt mellű, szőke cicababa lakott, aki pár hónapja költözött be, és akiről úgy sejtettem, hogy nem lesz állandó lakója a háznak. Valószínűleg hamarosan megunja majd a húsz-harminc évvel idősebb pasi, akinek a szeretője, és akkor repül majd a puccos, tizedik emeleti lakásból.
Az emelet hatodik lakóját még sosem láttam. Csupán a nevét tudtam: Kurt Davis. Egy pillanatra megtorpantam az ajtaja előtt, és úgy tettem, mintha a ruhámat igazgatnám, mivel Mrs. Cooper még mindig az ajtóban állt. Kezdte egyre inkább felkelteni a figyelmemet ez a rejtélyes szomszéd. Azonban most nem volt időm ezzel foglalkozni, már így is késésben voltam, úgyhogy elhessegettem a gondolatot.
Lementem a földszintre, és a hátsó kijárat felé indultam, hogy ki tudjam dobni útközben Mrs. Cooper szemetét. Hangos sóhajtással ejtettem bele a hatalmas, bűzlő szemetesbe a zacskót. Tulajdonképpen mindegy volt, hogy melyik ajtón megyek ki, mert így is, úgy is ugyanannyit kellett sétálnom a két háztömbbel odébb lévő parkolóházhoz. Két lépéssel több vagy kevesebb már nem számított.
Intettem a parkolóőrnek, aki persze már látásból ismert, hiszen több mint három éve éltem a közeli házban, ami azt jelentette, hogy több mint három éve tároltam a parkolóházban az autóimat. Persze itt csak kettőt tartottam, nehogy túlzottan érdeklődni kezdjenek irántam, ám a Porsche végül mindenkinek szemet szúrt. Így történt hát, hogy már akkor is elő tudtam volna adni a hozzá tartozó történetet – amely szerint éveken át vágyakoztam az autó után, és csupán egy nagyobb örökségnek köszönhetem, hogy meg tudtam venni – ha álmomból ébresztenek fel.
Beültem a Nissanba, és azonnal kibújtam a kényelmetlen cipőből. Mindig tartottam egy tornacipőt a kocsiban, pontosan az ilyen esetekre. Kigurultam a garázsból, és két perc múlva már a legforgalmasabb úton haladtam a belváros felé. Ott aztán megkerestem azt a parkolót, ahol nem tartottam egyetlen autót sem, és leraktam a kocsit.
A jótékonysági estet egy hatalmas felhőkarcoló legfelső emeletén tartották. Aznap estére az egész épületet lezárták, és egyedül a főbejáraton lehetett bejutni. Rámosolyogtam a biztonsági őrre, miközben felmutattam a gyémántkarkötőt, amely a belépőm volt. Komoran bólintott, én pedig beléptem az épületbe.
Miközben fellifteztem több másik résztvevővel a legfelső emeletre, azon gondolkodtam, hogy milyen pazarlóak is tudnak lenni a gazdagok. Nem mintha én magam nem tartoztam volna közéjük világéletemben, hiszen apám meglehetősen jómódú volt. Azonban olyan neveltetést kaptam, amelynek során megtanultam értékelni az apróságokat is. Az biztos, hogy az értékrendem nem olyan volt, mint egy harmadik világbéli embernek, ám azzal én is tökéletesen tisztában voltam, hogy gyémántkarkötőket küldeni meghívóként határozottan nem a spórolás jele volt. Persze, tudtam, hogy ezek az „apróságok” többszörösen megtérülnek majd, ám ha ezeknek az árát eladakozták volna, egészen biztosan sokkal többet elérhettek volna.
Nem mintha ez a gyűjtés az éhező gyerekek javát szolgálta volna. Nem. Ezek kőkemény üzleti tárgyalások voltak puccos állófogadásnak álcázva. Egy új kutatásra szerették volna a pénzt, ám ez túlságosan nagy kockázatot jelentett a vállalat tulajdonosainak ahhoz, hogy a saját zsebükből rakják be a pénzt. Pontosan nem tudtam, hogy miről van szó, mert nem is érdekelt igazán a dolog. Annyi mindenesetre még hozzám is eljutott, hogy valamiféle gyógymódot ígértek ezzel a rákra, és így a sajtó pozitív színben tűntette fel a pazarló életmódot folytató felső tízezer kis jótékonysági összejövetelét. Jó nekik.
Nekem viszont fontosabb dolgom volt.
Az este legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy igyekeztem beleolvadni a tömegbe. Mosolyogtam, miniatűr szendvicseket ettem és pezsgőt kortyolgattam. A kaviárhoz nem nyúltam – egyszer majdnem elszúrtam az egyik legfontosabb megbízatásomat, mert rosszul lettem tőle. Többször nem voltam hajlandó kockázatni. Munka közben legalábbis nem.
Már fájtak az arcizmaim az erőltetett mosolygástól, amikor végre elérkezettnek láttam az időt arra, hogy akcióba lendüljek.
– Mr. Campbell, zavarhatnám egy pillanatra?
– Hogyne, Miss… – fordult felém a negyvenes évei végén járó öltönyös úriember.
– Oliver. Cecile Oliver – nyújtottam kezet neki. – Szeretnék ajánlani önnek egy igazán előnyös üzleti lehetőséget, azonban attól tartok, hogy a jelenlegi körülmények nem alkalmasak arra, hogy… megvitassuk a részleteket – simítottam végig könnyedén a vállán.
Szemével követte kezem mozgását, s a szemem sarkából láttam, amint a néhány méterre álló Mrs. Campbell gyilkos pillantásokat lövell felénk. Nem foglalkoztam vele. Neki sem kellene erre az egészre odafigyelnie. Aki képes megcsalni valakit, ahhoz minek ragaszkodni? Nem biztos mutatója annak, hogy a másik bizonytalan? És ha egyszer megtörténik… Nos, mindenki követ el hibákat. Ám ha sorozatosan…
Ilyenkor mindig elgondolkodtam, hogy vajon ezek a nők a férjüket féltik annyira, vagy inkább a saját anyagi jólétüket, kényelmüket. Erősen hajlottam arra, hogy az utóbbit tartsam igaznak. Vagy szimplán csak túl kevés intelligenciával rendelkeznek ahhoz, hogy belássanak bizonyos dolgokat. Például azt, hogy aki el akar menni, azt el kell engedni. A többi csak szenvedés.
Nem mintha párkapcsolati tanácsadásba akartam volna kezdeni. Sosem jártam senkivel. Sosem voltam házas. Még csak szerelmes sem voltam soha. És nem is terveztem egyiket sem. Nem akartam úgy hazamenni, hogy várt rám valaki. Nem akartam családot és nem akartam gyerekeket. Nem akartam felelősséget és kötöttségeket. Egyetlen dolgot akartam.
Szabadságot.
Mosolyogva indultam el a tetőtérre vezető lépcső felé, miközben elégedetten nyugtáztam, hogy Campbell int a testőreinek, hogy maradjanak ott. Nyilván egy röpke légyottra számít. Legyen hát akarata szerint. Meg fogja kapni, amire vágyik. És még többet. Amire viszont én vágyom.
A feszültség egyre nőtt a testemben. Fogalmam sem volt, hogy honnan származott annak a mérhetetlen dühnek a szikrája, ami lángokba borította minden porcikámat. Nem tudtam, hogy a körülöttem lévő kapzsiság és értelmetlenség, vagy az emberi ostobaság válthatta-e ki, esetleg csupán annyi volt a probléma hogy rettenetesen nyomta a cipő a lábamat. Ki tudja? És egyébként is, mit számít?
Felértünk az apró, fölbe szúrt lámpákkal kivilágított tetőkertbe. A lent játszó zenekar lágy zenéjének hangjai felhallatszottak az épület tetejére is. Milyen tökéletes este volt. A hűvös szél lágyan simított végig a bőrömön, és az éjszaka illata szinte balzsamosnak hatott felhevült szívemnek.
Odamentem, ahová néhány nappal ezelőtt a táskámat helyeztem. A fekete tárolónak azonban hűlt helye volt. Pedig olyan jó lett volna… Nyilván valaki jóval alaposabban körülnézett, mint amiben reménykedtem. Nos, nem így terveztem. Életbe lépett a B-terv.
Campbell közelebb lépett hozzám, és megérintette a karomat. Elfintorodtam, majd hátrafordultam. Amikor megpillantotta az arcomat, már buján mosolyogtam. Ajkát az enyémhez nyomta. Csókjának pezsgőíze volt, s hagytam, hogy a falnak nyomjon, miközben egyre hevesebben csókolt. Végigsimított a derekamon, majd a szoknyám alja után tapogatózott. Nem kellett túlságosan mélyre hajolnia hozzá, ugyanis szándékosan nem olyan ruhát vettem, ami a bokámig lelógott.
A zenekar által játszott melódia épp elérte a tetőpontját. Egyre hangosabb, s egyre intenzívebb lett. Éppen úgy, mint Campbell, aki teljesen belefeledkezett a pillanatba. Csak álltam ott, és hagytam, hogy még egy kicsit kiélvezhesse a lehetőséget. Aztán a combomhoz nyúltam.
A kés úgy hatolt a bordái közé, mintha csupán az egy emelettel alattunk lévő büfé egyik ínycsiklandozó fogásába szúrtam volna. Campbell lélegzete elakadt. Felpillantottam rá, s láttam szemében a rettegést.
– Nem így terveztem, elhiheted – suttogtam. – Teljesen fájdalommentes lett volna.
Eredetileg fejbe akartam lőni a hangtompítóval ellátott fegyveremmel. Ami eltűnt. Én azonban semmit sem hagytam a véletlenre. Még ha sok-sok tervezéssel töltött nap munkája is ment füstbe, nem bánkódtam túlzottan. Egyébként sem volt a kedvencem az a pisztoly. És utáltam hangtompítót használni. Számomra csak egy volt a foglalkozásommal járó szükséges rossz dolgok közül. A foglalkozásom, ami… nos, nem éppen hétköznapi.
Bérgyilkos vagyok. Méghozzá az egyik legjobb.
Beletöröltem a kést Campbell ruhájába, majd visszaraktam a helyére. Még két percet eltöltöttem azzal, hogy körülnéztem a tetőkertben, hátha valami véletlen folytán rosszul emlékeztem arra, hogy hova raktam a táskát (ki van zárva), esetleg odébb vitte valami viharos erejű szél (erre is csekély az esély), netalántán az a valaki, aki megtalálta, játékos kedvében volt és elrejtette máshova (ez már tulajdonképpen elképzelhető volt).
Ugyan felmértem a terepet akkor, amikor kiléptünk a tetőteraszra, most ismét alaposan körbenéztem. Sehol egy kamera. Sehol egy gyanúsan lebbenő függöny. Helyes. Nem volt kedvem kukkolók és bizonyítékvadászok nyomába eredni.
Talán a legtöbben azt gondolják, hogy azért lesz valakiből bérgyilkos, mert élvezi, ha kiolthatja valakinek az életét. Nos, ezeket az embereket ki kell ábrándítanom: azok a sorozatgyilkosok. Az én elméletem az volt, hogy mindenkinek más a motivációja. Persze, előfordulhatott, hogy van pár olyan, aki összekötötte a kellemest a hasznossal és főfoglalkozásává választotta a hobbiját, de az általam ismert szakmabeliek többsége nem ilyen volt.
Elgondolkodtam rajta, hogy én miért is választottam ezt a pályát. Nem mintha kifejezetten eldöntöttem volna, inkább csak egyértelmű volt, hogy ezzel fogok foglalkozni. Apám a legjobb. Úgy nevelt fel, hogy ha lesz valaki, aki a nyomába érhet, akkor az biztosan én legyek. Nem gondolkoztam egy pillanatig sem azon, hogy mivel kéne keresnem majd a betevőmet. Nem jártam egyetemre, nem tanultam szakmát. Nem is igazán jártam iskolába. A középiskolás éveimet magántanulóként töltöttem, amit nem is bántam.
Gyűlöltem az embereket. Utáltam a közelünkben lenni. Utáltam a képmutatást, ami áradt belőlük és utáltam a színjátékot, amelyet játszanom kellett, amikor összetalálkoztam valakivel. Nem színész vagyok, az isten szerelmére, hanem bérgyilkos! Elvégzem a munkát, felveszem a fizetést, aztán már ott sem vagyok. Nem vagyok kíváncsi senki magánéletére, problémáira, örömére vagy bánatára. Ha szeretném az ilyesmit hallgatni, akkor bizonyára pszichológusnak mentem volna.
Elindultam lefelé, majd a tetőkert alatti szintre érve a hátsó lépcsőház felé vettem az irányt. Számítottam rá, hogy őrökkel találkozom majd, úgyhogy amikor megláttam az elsőt, részegnek tettettem magamat és a karjaiba omlottam. Láthatóan összezavarodott, és számomra elég volt ez az egyetlen pillanat is. Úgy hagytam magam mögött, hogy eszméletlenül feküdt a földön. Ugyan abból éltem, hogy embereket gyilkoltam, nem mészároltam le feleslegesen senkit sem. Szerencsére apám igyekezett mindenféle harcművészetben kitaníttatni, szóval nem voltam harcképtelen, akkor sem, ha csak egy szál kés volt nálam, míg az őrök övén fegyver lógott.
A következő biztonságival egy kicsit meggyűlt a bajom, ugyanis nő volt. Nem bíztam benne, hogy olyan szerencsém lenne, hogy el tudnám csábítani némi dekoltázzsal és bugyivillantással. Így hát azonnal támadásba lendültem. Futás közben lerúgtam magamról a cipőmet, majd egyetlen határozott mozdulattal kirúgtam a nő alól a lábát. Hátraesett, és beverte a fejét. Összeszedtem a cipőimet, ám nem álltam meg, hogy megnézzem, életben van-e még, noha sejtettem, hogy nem lehetett akkora az ütés, hogy végezzen vele.
A többi őrrel hasonlóképpen jártam el, és csak az egyiküknél kellett elővennem a kést, de szerencséjére őt is hatástalanítani tudtam anélkül, hogy komolyabban megsérült volna. Ezután azonban már óvatosabb voltam és a földön fekvő őrtől kölcsönvett fegyverrel a kezemben folytattam utamat. Végül kiértem az utcára. A hűvös levegő hatalmas hullámokban érte el a tüdőmet.
A fegyvert a ruhám alá rejtve siettem a parkolóházhoz, s körülbelül tíz perc múlva már úton voltam, hogy találkozzam a megbízómmal. Természetesen nem könnyítette meg a dolgomat: a város másik végébe szervezte a találkozót, az egyik bárba, amely éppen ezen az estén nyílt. Milyen kapóra jött, hogy pont aznap nyitotta meg kapuit a szórakozóhely, gondolná a naiv lány. Azonban én nem voltam naiv. Nem volt szükségem sok időre, hogy rájöjjek, a klub közvetetten ugyan, de Frederik Danielson tulajdonában volt. A megnyitó szolgált alibiként számára. Hogyan ölhette volna meg Campbellt, ha egész este ott volt?
A hosszabb utat választottam, és áthajtottam a várost kettészelő, széles folyón átívelő hídon. A híd közepén azonban megálltam, kitettem az elakadásjelzőt, és gyorsan kiugrottam a kocsiból. Feltűnésmentesen belehajítottam a fegyvert a vízbe, majd visszaszálltam a kocsiba, és elhajtottam. Egy kevésbé tapasztalt ember talán ott helyben eldobja a fegyvert, amint kiért az épületből, azonban én nem szerettem semmit sem a véletlenre bízni.
Leparkoltam a klubtól két háztömbnyire, majd belebújtam a kabátomba és odasétáltam a bejárathoz. A több mint két méter magas és nálam legalább kétszer szélesebb kidobók tablettel a kezükben álltak őrt az ajtónál.
– Mr. Danielson már vár – közöltem az egyikükkel, mire az ránézett a mellette álló hústoronyra.
Kezem a combomra csúszott, s már lelkiekben kezdtem felkészülni rá, hogy fenyegetőzéssel kell bejutnom, amikor a kidobó bólintott, majd beengedett. Nem néztem rájuk, amikor elhaladtam mellettük, ám éreztem a hátamon a pillantásukat.
A klubban hangosan dübörgött a zene és éles, színes fények villództak. Ugyan nem tudtam pontosan, hogy merre lehet Danielson, ám abban biztos voltam, hogy mint minden másik szórakozóhelynek, ennek a vendéglátóipari egységnek is van VIP része. Végigfuttattam tekintetemet a zsúfolt helyiségen, és végül a terem másik végében kiszúrtam két mozdulatlanul álló testőrt.
– Danielson – mondtam, amikor odaértem melléjük.
Elegem volt már a beszélgetésből. Untam az estét, és semmire sem vágytam jobban, mint hogy végre megkapjam a fizetségemet, majd hazamenjek és vegyek egy hosszú, forró fürdőt. Az egyik testőr velem tartott, s én felhúzott szemöldökkel mentem utána egy hosszú folyosón, amely egy párnázott ajtóba torkollt.
– Áh, a halál maga – bontakozott ki a félmeztelen lányok gyűrűjéből Danielson, amikor beléptem a helyiségbe.
Frederik Danielson az ötvenes évei elején járhatott. Nem volt kifejezetten ronda, ám a legkevésbé sem volt az esetem. Nem mintha problémát okozott volna neki, hogy barátnőt szerezzen magának; annyi pénzzel, amennyivel ő rendelkezett, egy egész háremet is tarthatott. És ha igazak a róla keringő pletykák, akkor tartott is.
– Elvégeztem a munkát.
– Van valami bizonyítéka rá?
– Azt várta, hogy fotókkal érkezem? – húztam fel a szemöldökömet.
– Nos, én…
– Miért nem küldi fel a csinos kis vöröskét a lila ruhában? – Danielson arcára döbbenet ült ki. – A helyében nem vettem volna fel ilyen ruhát, ha be akarok olvadni a tömegbe.
Danielson előkapta a telefonját, majd tárcsázott. Elhadart néhány szót, aztán letette. Csend telepedett ránk, miközben várakoztunk. Diszkréten körülnéztem, hogy alaposabban felmérjem a körülményeket. A szobában a lányokat leszámítva öten voltunk: Danielson, három testőr és persze én.
A csendet Danielson mobiljának csörgése törte meg. Felvette, majd tizenöt másodperc intenzív hallgatás után lerakta. Nem mondhatta róla senki, hogy a szavak embere.
– Úgy tűnik, valóban halott – bólintott.
Mintha el sem hitte volna, hogy ez az igazság.
– Akkor ideje átutalnia a pénzt – mondtam.
Általában úgy dolgoztam, hogy két részletben kaptam meg a fizetésemet: a felét előtte, a felét pedig utána. Még nem fordult elő, hogy valaki ne fizetett volna ki vagy ne végeztem volna el a munkát. Soha.
– Attól tartok, Miss Wilson, hogy nem hagyhatok elvarratlan szálakat – intett a testőrei felé Danielson.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor a két távolabb álló testőr megindult felém, a hátam mögött lévő pedig elkapott hátulról. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam. Ekkor odaért a baloldalról közelítő testőr, én pedig a hátam mögött lévő férfi szorításának támaszát használva fellendítettem a lábamat. Talpamat és lábamat a felsőtestem is követte, s a lendület erejével sikerült kiszabadulnom a szorításból. Arccal lefelé érkeztem a földre, ám a következő pillanatban már talpon voltam.
Amíg a második férfi vérző orrával volt elfoglalva, megérkezett a harmadik testőr is. Lerúgtam a magas sarkúmat, és az érkező felé léptem. Elrugaszkodtam a talajtól és ugrás közben a torkába vágtam a könyökömet. Nem álltam meg, amikor földet értem, hanem azonnal leguggoltam, amivel sikerült kivédenem annak a támadását, akinek szorításából nemrég kiszabadultam.
Néhány pillanat múlva két fegyver is előkerült, én pedig lázasan gondolkodtam azon, hogy hogyan tudnám úgy megoldani a helyzetet, hogy ne kelljen senkit sem lelőnöm. Ekkor megpillantottam egy üveg whiskyt, és úgy döntöttem, jobb híján az is megteszi majd. Odabukfenceztem a közeli asztalhoz, amelyen az üveg állt, majd megragadtam a súlyos tárgyat.
Talán még meg is sajnáltam volna a vérző orrú pasast, ha nem fogott volna épp fegyvert rám. Így azonban lelkiismeret furdalás nélkül ugrottam oda elé, majd egy jól irányzott rúgással kisöpörtem alóla a lábait. Az egész mozdulat titka abban rejlik, hogy a megfelelő ponton találd el a másikat. A kezében lévő fegyver elsült, ám szerencsére csak a csillárt találta el vele. Kihasználtam a pillanatot és a fejéhez vágtam az üveget. Elvesztette az eszméletét.
Egy megvan, maradt kettő.
Kikaptam a földön fekvő férfi kezéből a fegyvert, és máris egy fokkal kellemesebben éreztem magamat. Ha nem sajnáltam volna feleslegesen vért ontani, már rég megoldottam volna az egész szituációt. Ám, mivel nem így volt, tovább kellett harcolnom a két behemóttal.
Úgy tűnt, a harmadik fickó még nem jött rá, hogy az ő övén is ott lóg egy fegyver, így meg tudtam oldani, hogy először arra koncentráljak, akinek a fegyvercsövével épp szembenéztem. Egy lendületes rúgással csuklón találtam, mire a fegyver kirepült a kezéből. Nem volt kedvem tovább folytatni ezt a bohócmutatványt.
Hagytam, hogy a harmadik pasas a közelembe férkőzzön, és mikor elkapott hátulról, belévágtam a könyökömet, majd villámgyorsan megfordulva nemesebbik testrészébe mélyesztettem a térdemet. Összegörnyedt a fájdalomtól, s így nekirontva sikerült fellöknöm, miközben a másik pasas ökle épp egy centire húzott el az arcomtól. Hátrarúgtam, amivel sikerült továbblendítenem a támadómat.
Átdobtam a bal kezembe a fegyvert, majd a jobbal kihúztam a combomra erősített tokból a kést. A pengét a földön fekvő testőr nyakának szorítottam, kétséget sem hagyva afelől, hogy ha tovább kekeckedik, akkor tövig fogom nyomni belé. A bal kezemet kinyújtottam testem előtt, s a tőlem jobbra lévő fickóra fogtam a fegyvert.
Sakk-matt.
– Ki a következő? – kérdeztem hangosan, s mindenki számára egyértelmű volt, hogy afelől érdeklődöm, hogy melyikük szeretné úgy végezni, mint Campbell.
– Rendben… rendben… – dadogta Danielson. – Megkapja a pénzt. Az isten szerelmére már!
Felemelkedtem, visszacsúsztattam a kést a tokjába, és átvettem a jobb kezembe a fegyvert. Danielson közben reszkető kezekkel elővette a tabletjét és elindította az utalást. Amikor befejeződött a tranzakció, felém fordította a tabletet, én pedig bólintottam.
– Mondanám, hogy öröm volt önnel dolgozni, ám ez a kis akciója igencsak elrontotta az összképet – vetettem oda Danielsonnek.
Megkerestem a cipőmet, belebújtam, majd elindultam az ajtó felé.
– Hé, a fegyverem! – kiáltotta az időközben magához tért testőr.
Megtorpantam. Mély levegőt vettem, majd megfordultam és lőttem.
A közvetlenül a feje mellett lévő porcelán lámpaburát találtam el.
Nem véletlenül.
– A tiéd – emelte a kezét a magasba.
Mosollyal az arcomon távoztam a klubból.
Felszabadultan, a jól végzett munka örömével sétáltam a parkolóházba. Miközben kinyitottam az kocsi ajtaját, a forró fürdőn járt az agyam. Legszívesebben otthon gubbasztottam volna egész télen. Esetleg elmehettem volna a másik földtekére, ott ilyenkor hétágra süt a nap. Ez az, nem is rossz ötlet. Utazó bérgyilkos lesz belőlem.
– Lena Williams? – csendült egy férfi hangja a hátam mögül.
Megdermedtem.
Sok nevem volt. A szomszédjaim úgy ismertek, mint Lisa Andrewst, a célpontomnak úgy mutatkoztam be, mint Cecile Oliver, a megbízóim pedig Alex Wilson néven szólítottak. Azonban senki, de senki nem tudta az igazi nevemet, az apámat leszámítva.
– Az apámnak dolgozik? – kérdeztem hátrafordulva.
– Nem, erről szó sincs – lépett elő az árnyékból egy idős, beteges kinézetű úriember.
A távolban megpillantottam néhány testőrt, ám abból, hogy egyedül merészkedett a közelembe, úgy gondoltam, hogy nem jelent közvetlen veszélyt rám nézve. A férfi elmosolyodott, majd ismét megszólalt:
– A nevem Caleb Walters. És van egy ajánlatom az ön számára, Miss Williams.