Néha elgondolkodom, hogy vajon mások miért írnak történeteket.
Nálam egyszerű a magyarázat: menekülök.
Ez talán egy kicsit sokkolóan hangzik első pillantásra, de tulajdonképpen hiszek abban, hogy azért vannak a hobbijaink, hogy elmenekülhessünk az élet borzalmai elől. Azon dolgok elől, amelyek fájdalommal töltenek el, amelyeket legszívesebben kitörölnénk a mindennapjainkból. Mindenkinek van ilyesmi. Ha még nincs, majd lesz. Az élet törékeny dolgok össze-visszasága, mi pedig megpróbálunk logikát találni a káoszban. Ezzel telnek a napjaink. Olyanok vagyunk, mintha mókuskeréken futnánk: ugyanazokat a mozdulatokat hajtjuk végre újra és újra és újra és újra. A különbség csak annyi, hogy néhányan jobban tűrik a monotonitást, míg mások kevésbé.
Számomra eleinte az olvasás és a sorozatok jelentették a menekülést. Minél hosszabb volt egy regény, illetve minél több részből állt egy könyvsorozat, annál jobban élveztem (és élvezem még a mai napig is). Nem véletlen talán az sem, hogy nem vagyok filmezős típus; sokkal inkább kedvelem a sorozatokat. Őszinte fájdalommal tölt el, amikor el kell búcsúznom egy világtól és a benne élő karakterektől, akiket már előzőleg a szívembe zártam. Talán butaság, de akinek az ilyesmi többet jelent, mint egyszerű időtöltést, az így viszonyul hozzá.
Később rátaláltam az írásra. Az első regényemet 14 éves koromban kezdtem el írni, és emlékszem a csalódottságra, ami eltöltött, mikor tönkrement a floppy, amire mentettem. (A legelső próbálkozásom az irodalommal versek formájában öltött formát, de rájöttem, hogy nem nekem való. Túl sok kötöttség, túl kevés szó. Számomra a vers nem tart oldalakon keresztül.) Most, lassan egy évtizeddel később túl vagyok az első regényemen és a csalódásokon, amiket a kiadatás sikertelensége hozott. Nagyon szomorú voltam akkor, de már rájöttem, hogy mindez része a folyamatnak. Rengeteg novellát írtam, ami azt jelenti, hogy nagyon sokat adtam magamból. Őszintén hiszek abban, hogy egy igazi író szeretettel dédelget mindent, amit ír. Beleadja a lelke egy részét. Ettől lesz különleges. Ez a szerző keze nyoma a művén.
Az írás is egyfajta menekülés. Mint a lucid dreaming, azaz a tudatos álmodás. Az író elmenekülhet egy olyan világba, amelynek a szabályait ő maga alkotja. Megteremtheti a tökéletes férfit/nőt. A tökéletes szeretőt. A tökéletes világot. Álmodhat mindent elsöprő, az idő és a világ összes próbáját kiálló szerelemről. Barátságról és szeretetről. Hűségről, becsületről. Mindenről, amely úgy tűnik, kiveszőben van a valódi világból.
Vagy ki tudja. Talán sosem léteztek.
Talán csak álmok és ideálok voltak mindvégig. Álmok, amelyeket mindig továbbadunk a következő generációnak, hogy miután mi elbuktunk, ők tovább küzdhessenek egy tökéletes világért.