Azon kezdtem el filózni, hogy mostanában nagyon sokszor észreveszem, hogy nem egy-egy történet az, amit el akarok mesélni a műveimben, hanem inkább a lélektani változások, ill. az, hogy hogyan is élnek meg emberek egyes dolgokat. Ezek valahogy sokkal jobban izgatják a fantáziámat, mint a többi részlet (vagy maga a konkrét cselekmény), és persze tisztában is vagyok vele, hogy mindez a regény/novella/egyéb lendületességének a rovására megy, de ilyen a stílusom.
Felmerül a kérdés, hogy vajon mi a jobb: ha alkalmazkodom ahhoz, amit az egyszeri olvasó szeretne, vagy inkább tartom magam ahhoz, hogy van egy stílusom (ami persze közel sem tökéletes, kell rajta csiszolni, stb., de akkor is van, és biztos, hogy ilyen a stílusom, nem csak szeszély, mert mindent így írok)? Természetesen az arany középút lenne a legjobb, csak azt eltalálni… Nos, nem is tudok hasonlatot, hogy mennyire nehéz. :)
Persze léteznek különféle kombinációk, és tulajdonképpen írhatok ilyet is, meg olyat is. Aztán majd az eljövendő ifjú titánok úgy emlékeznek a lélektanra koncentráló műveimre, mint értelmesebbekre a dicső múltból, vagy ki tudja, lehet, hogy megy minden a süllyesztőbe.