Ma igazán kedves dolgokat mondott nekem az egyik tanárom, T.J.G. Igaz, ő a fordításommal kapcsolatban (a Neil Gaiman-féle Tükör és füst bevezetőjét fordítottam le [angolról magyarra]), de ez nem vett el a szavak súlyából.
Többek között azt mondta nekem, hogy „az ilyen jó fantáziával megáldott” türürüpp, folytatódott a mondat, nem is lényeg a vége. Ami fontos, az az, hogy látott bennem fantáziát. Ami tulajdonképpen a műfordítónak nem feltétlenül kell (bár tény, hogy ártani nem árt, legalábbis amíg nem megy át Karinthyba az ember), viszont az írónak annál inkább szüksége van rá.
Ő is egy olyan ember, akit egészen biztosan bevennék a jövendőbeli könyvbizniszes vállalkozásomba, ha lenne kedve együtt dolgozni velem. Igazándiból annyira szimpatikus nekem, hogy szívesen ápolnék vele baráti kapcsolatot is, bár tény, hogy a tanár-diák viszonyaimból ilyen nem nagyon lett még.
Nagyon sajnálom egyébként, hogy nem tanít már majd minket többet, mert igazán sok mindent át tudna nekünk adni; rengeteget segíthetne a fejlődésben. Főleg azáltal, hogy mindig tökéletességre törekszik, és az ember legszívesebben újra és újra beadna mindent, csak hogy hibátlan legyen.
Na, mindegy, elkalandoztam… :) Szokás szerint.
Igazából csak azt akartam mondani, hogy rettenetesen jól esett a dolog, és nagyon tud inspirálni, ha elismerik azt, amit csinálok. Nem fogom elfelejteni a dolgot. :) Megerősített abban, hogy jó irányba haladok, és tényleg van értelme csinálni azt, amit tanulok. (És ami remélhetőleg főállásban leszek, mivel az írásból megélni nem fogok, az tuti…)