Minden embernek vannak álmai. Ha írópalánta az ember lánya, akkor pedig ezen álmok nagy része a könyvekhez köthető. Én most az ideális alkotói körülményekről szeretnék néhány szót ejteni.
Most éppen azért írok, mert nincs internetelérés. Szolgáltatói hiba van 24-e óta, amelyet nagy kegyesen hajlandóak kedd, azaz 27-e reggel megnézni (és remélhetőleg kijavítani). Ám ez az internetmentes időszak egy dologra mindenképpen jó volt: elkezdtem írni.
Mostanában kevés időm van rá, illetve sok a dolgom, és fáradtan nem az igazi a dolog. Most viszont nincs más dolgom (vagyis, ami van, azt éppen elodázom), és azzal sem tölthetem az időmet, hogy különböző szórakoztató oldalakat látogatok és barátokkal beszélgetek.
Ez a külvilágtól való elzártság gondolatban visszavisz évekkel ezelőttre, amikor még nem szippantott magába a webkettő világa, és amikor még másféle szórakozási módok után kellett néznem. Ez az időszak adta a két szenvedélyemet: az olvasást és a sorozatok nézését. Mindkettőt létfontosságúnak tartom az alkotói folyamatom részeként, de erről majd egy későbbi bejegyzésben bővebben kifejtem a véleményemet.
Visszagondolva úgy érzem, hogy sokkal több időm volt. Nem akartam állandóan azt nézni, hogy jött-e új e-mailem, nem akartam állandó kapcsolatban lenni a szerelmemmel és a barátaimmal. Most akarok. Nem mintha ez sok időmet vagy energiámat vonná el, mégis azt az érzést adja, hogy sok dolgot csinálok egyszerre, és nem koncentrálok semmire sem zavartalanul. Talán éppen a koncentrációban rejlik a kulcsa annak a jelenségnek, hogy úgy érzem, régebben több időm volt, mint most. (Nem mennék bele abba, hogy ez az életmód helyes-e vagy hogy meg akarom-e változtatni, mert nem ez a bejegyzés lényege. Talán majd máskor.)
És mivel internet hiányában elkezdtem írni, felötlött bennem a gondolat: miért is nincs ez így gyakrabban? Milyen is lenne a magamfajta írópalánta számára a legideálisabb környezet? Becsukom a szememet, és megpróbálom elképzelni…
Hosszú ruhában ülök a laptopom előtt, és érzem, amint a langyos szellő gyengéden rásimítja az anyagot a testemre. Meglebben a függöny a nyitott ablak előtt. Kedvet kapok hozzá, hogy kilépjek a házikóból. A ház egyébként nem túl nagy. A fürdőszobán kívül csak egy amerikai konyhás nappali és egy hálószoba van benne. Apró helyiségek, de még éppen kényelmesen el lehet bennük férni. Nincs sok holmim. Mintha nem is lakni akarnék itt, inkább spirituális utazásra indultam volna, és igyekeznék válaszokat találni. Ehhez pedig önmagam megismerésén keresztül vezet az út, amelyhez nincsen szükségem az engem általában körülvevő dolgokra, hiszen a válasz bennem van. Az íróasztaltól kilépve megtolom a hálós ajtót, és kilépek a házikóból. Fából készült teraszon találom magamat. Víz zúgását hallom. Felemelem a tekintetemet, és a félhomályban hatalmas, végtelennek tetsző vizet látok sötétleni. A tenger. Papucs van a lábamon, de gyorsan kibújok belőle, és a négy-öt lépcsőfokon mezítláb sétálok le, hogy végül lábam belesüppedjen a puha homokba, amely még mindig langyos a Nap sugaraitól. Beszívom a sós levegőt. Friss, még mindig különös illat. Nem túl régóta vagyok itt. Pontosan nem tudom, hogy mióta, de még nem annyira rég, hogy megszokhattam volna. Egyedül vagyok. De nem vagyok magányos. Tudom, hogy miért vagyok itt. Azért, hogy alkotni tudjak. Hogy írhassak. A nyugalom ihletet ad, a csend pedig arra késztet, hogy lelkem felfedezetlen részein barangoljak. Az életem egyszerű. Elégedett vagyok. Nem tudom, hogy vajon boldog-e vagy sem, de elégedett. És ez az, ami számít.
Nos, ilyen ennek az írónak a tökéletes hely, ahova elbújhat a mindennapok gondjai elől. Ahol nem kell azzal foglalkoznia, hogy mi történik az interperszonális kapcsolataival, vagy hogy miből fizet számlákat, esetleg hogyan fog átmenni a vizsgáin. Az egyetlen, ami számít, az önmaga. Na meg persze a mű, amelyen dolgozik.