BEVEZETÉS
Mindig is lenyűgözőnek találtam a pókokat. Amikor kisebb voltam, gyűjtöttem is őket. Órákat töltöttem el azzal, hogy a kertünk végén álló régi, poros fészerben keresgéltem: pókhálókban megbúvó nyolclábú ragadozókra vadásztam. Amikor találtam egyet, bevittem a házba, és elengedtem a hálószobámban.
Anyámat az őrületbe kergettem vele!
A pókok általában elinaltak kevesebb, mint egy vagy két nap leforgása alatt, és többé sosem láttam őket, de néha tovább is időztek nálam. Volt egy, amelyik hálót szőtt az ágyam fölé, és ott őrködött majdnem egy hónapon keresztül. Elalvás előtt azt képzeltem, hogy a pók leereszkedik, bemászik a számba, lecsúszik a torkomon, és temérdek tojást rak a hasamban. A kis pókok egy idő után majd kikelnek, és elevenen felfalnak belülről.
Imádtam félni, amikor gyerek voltam.
Kilenc éves koromban, anyám és apám egy kis tarantulát adtak nekem ajándékba. Nem volt mérgező vagy túlságosan nagy, de az volt a legnagyszerűbb ajándék, amit valaha is kaptam. Majdnem minden éber órámat azzal töltöttem, hogy a pókkal játszottam. Mindenféle ínyencségeket adtam neki: legyeket, csótányokat és apró kukacokat. Egyszóval elláttam minden földi jóval.
Aztán egy nap valami hülyeséget csináltam. Épp egy rajzfilmet néztem, amiben az egyik szereplőt beszippantotta egy porszívó. Semmi baja nem lett. Kikecmergett a zsákból, porosan, koszosan, és persze őrülten dühösen. Nagyon vicces volt.
Annyira vicces, hogy én magam is kipróbáltam. A tarantulával.
Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint a rajzfilmben. A pók darabokra szakadt. Rengeteget sírtam miatta, de már túl késő volt. A kisállatom elpusztult. Az egész az én hibám volt, és én már semmit sem tehettem.
A szüleim majdnem a tetőt is leordibálták a házról, amikor megtudták, mit tettem – a tarantula nem volt egy olcsó mulatság. Azt mondták, hogy egy felelőtlen bolond vagyok, és attól a naptól kezdve soha többet nem engedték, hogy háziállatom legyen. Még csak egy közönséges keresztes pók sem.
Két okból kezdtem ezzel a múltbéli történettel. Az egyik egyértelművé válik, amint a könyv története kibontakozik. A másik ok pedig:
Ez egy igaz történet.
Nem várom el, hogy elhidd – én sem hinném el, ha nem velem történt volna –, de igaz. Minden, ami ebben a könyvben olvasható, éppen úgy történt, ahogyan le van írva.
A valósággal az a helyzet, hogy amikor valami hülyeséget csinálsz, annak rendszerint ára van. A könyvekben a hősök annyi hibát követhetnek el, amennyit csak kedvük tartja. Nem számít, mit csinálnak, mert a végén úgyis minden jóra fordul. Legyőzik a rosszfiúkat, helyrehozzák a dolgokat, és minden klasszul végződik.
A valóságban a porszívók széttépik a pókokat. Ha úgy mész át egy forgalmas úton, hogy előtte nem nézel körül, akkor el fog csapni egy autó. Ha leesel egy fáról, akkor el fog törni valamid.
A valóság aljas. Kegyetlen. Nem érdeklik a hősök, a happy endek és hogy a dolgoknak hogyan kellene lenniük. A valóságban csúnya dolgok történnek. Az emberek meghalnak. A csatákat elveszítjük. A rossz gyakran győzedelmeskedik.
Csak le akartam ezt szögezni, mielőtt nekikezdenék.
Csak még valami: a nevem igazából nem Darren Shan. Minden igaz ebben a könyvben, kivéve a neveket. Meg kellett változtatnom őket, mert… nos, mire a könyv végére érsz, te is megérted.
Egyetlen igazi nevet sem használtam: se a sajátomat, se a húgomét, se a barátaimét vagy a tanáraimét. Senkiét sem. Még a városom vagy az országom nevét sem fogom megmondani. Nem merném.
Mindegy, elég is ennyi a bevezetőből. Ha készen állsz, akkor vágjunk is bele. Ha ez egy kitalált történet lenne, éjszaka kezdődne, viharosan fújó széllel, bagolyhuhogással és zörgésekkel az ágy alatt. De ez egy igaz történet, szóval onnan kell elindulnunk, ahol valójában kezdődött.
Egy vécében történt.