Kétségkívül régi ház volt. Az egész tér az volt, azzal a rosszalló, tiszteletet parancsoló ódonsággal, amellyel gyakran találkozhatunk a székesegyházzal rendelkező városokban. De a tizenkilences számú ház olyan hatást keltett, mintha a vének véne lenne. Hamisítatlan patriarchális komolysággal állt ott; szürkébb, dölyfösebb, fagyosabb volt az összes többinél. Zord volt, vészjósló és az a sivárság lengte körül, amely csak a régóta lakatlan épületekre jellemző: így magasodott az összes többi lakóépület fölé.
Bármely másik városban egyszerűen csak a „kísértetjárta” szót használták volna rá, de Weyminsterben idegenkedtek a szellemek gondolatától, és a legkevésbé sem találták tiszteletreméltónak őket, kivéve, ha úri vidéki családokhoz tartoztak. A tizenkilences szám alatti házra tehát sosem utaltak úgy, mint egy kísértetjárta épületre, ennek ellenére évről évre rajta maradt a „Kiadó vagy eladó” tábla.
Mrs. Lancaster elismerően nézett a házra, amelyhez felgördült, oldalán a bőbeszédű ingatlanügynökkel, aki túláradó jókedvről tett tanúbizonyságot, hiszen végre úgy tűnt, lehúzhatja a listáról a tizenkilences szám alatti házat. Az ügynök a nélkül csúsztatta a zárba a kulcsot, hogy akár csak egy pillanatra is felhagyott volna a ház dicsérésével.
– Mióta lakatlan a ház? – érdeklődött Mrs. Lancaster, meglehetősen gorombán félbeszakítva az ügynök szóáradatát.
Mr. Raddish (a Raddish és Foplowtól) egy kissé zavarba jött.
– Nos… ööö… egy ideje – felelte visszafogottan.
– Rögtön gondoltam – jegyezte meg Mrs. Lancaster szárazon.
A gyéren megvilágított előszoba vészjóslóan hideg volt. Egy több képzelőerővel megáldott asszony talán meg is borzongott volna, de Mrs. Lancaster teljes mértékben racionális gondolkodású volt. Magas volt, barna hajába ősz hajszálak vegyültek, s szeme hűvös kék színben játszott.
A padlástól a pincéig mindent végignézett a házban, időnként egy-egy odaillő kérdést feltéve. Amikor megtekintette az épületet, visszatért az egyik utcára nyíló szobába, amelyik pont a térre nézett, és eltökélt arckifejezéssel az ügynök elé állt.
– Mi a gond a házzal?
Mr. Raddisht váratlanul érte a kérdés.
– Egy bútorozatlan ház mindig egy kicsit nyomasztónak tűnik – tért ki a válasz elől tétován.
– Badarság – mondta Mrs. Lancaster. – A bérleti díj nevetségesen kevés egy ilyen házért – szinte jelképes. Ennek biztosan van valami oka. Jól gondolom, hogy a ház kísértetjárta?
Mr. Raddish idegesen összerezzent, de nem felelt.
Mrs. Lancaster érdeklődve figyelte az ügynököt. Néhány másodperc múlva ismét megszólalt:
– Természetesen az ilyesmi badarság. Nem hiszek a szellemekben vagy bármi hasonlóban, és ez engem személy szerint a legkevésbé sem tántorít el attól, hogy kivegyem a házat. A szolgálók azonban igencsak hiszékenyek és könnyen megrémülnek. Igazán örülnék, ha elmondaná, hogy pontosan mi… mi is az, ami kísérti ezt a helyet.
– Én… ööö… igazán nem tudom – dadogta az ingatlanügynök.
– Bizonyára tudja – mondta az asszony csendesen. – Nem vehetem ki a házat anélkül, hogy tudnám. Mi történt? Gyilkosság?
– Ó, dehogy! – kiáltotta Mr. Raddish, akit borzalommal töltött el minden olyasmi, ami ennyire távol állt a tér tiszteletreméltóságától. – Csak… csak egy gyerek.
– Egy gyerek?
– Igen. Nem tudom pontosan, hogy mi történt – folytatta vonakodva. – Természetesen sok különböző változat van, de úgy hiszem, hogy körülbelül harminc évvel ezelőtt egy Williams nevű ember kivette a tizenkilencest. Semmit sem tudtak róla: nem voltak se szolgálói, se barátai, a házat is csak ritkán hagyta el napközben. Egy gyereke volt, egy kisfiú. Körülbelül két hónapja laktak itt, amikor Williams Londonba utazott, de alig tette be a lábát a fővárosba, rögtön felismerték: valamiért körözte a rendőrség. Hogy pontosan mi miatt, azt nem tudom. De bizonyosan valami komoly dolog lehetett, mert inkább öngyilkos lett, minthogy feladja magát. A fiú tovább folytatta életét a házban, immáron egyedül. Egy ideig volt mit ennie, és várta, hogy visszatérjen az apja. Sajnálatos módon az apa megtiltotta neki, hogy bármilyen körülmények között is elhagyja a házat vagy szóba álljon bárkivel. Gyenge, beteges kis teremtés volt, és eszébe sem jutott ellenszegülni a parancsnak. Éjszakánként a szomszédok – nem tudván, hogy az apa elhagyta a várost – gyakran hallották a fiút zokogni az üres ház nyomasztó magányában.
Mr. Raddish egy pillanatra elhallgatott.
– És… ööö… a gyerek éhen halt – fejezte be olyan hangon, mintha csak annyit mondott volna, hogy eleredt az eső.
– És a gyerek szelleme az, ami elméletileg kísérti a házat? – kérdezte Mrs. Lancaster.
– Tényleg semmi jelentősége az egésznek – igyekezett Mr. Raddish megnyugtatni az asszonyt. – Senki nem látott semmit, csak néhányan azt mondják – ez persze nevetséges –, szóval azt mondják, hogy hallják a gyereket, tudja, sírni.
Mrs. Lancaster előrelépett a bejárati ajtó felé.
– Igazán tetszik ez a ház – mondta. – Még egy ehhez foghatót nem találok ennyiért. Átgondolom, és értesítem.
– Felettébb kedélyes, nemde, papa?
Mrs. Lancaster elégedetten szemlélte új otthonát. Az élénk szőnyegek, a makulátlan bútorok és a temérdek dísztárgy teljesen megváltoztatta a tizenkilences számú ház szomorkás atmoszféráját.
Az asszony egy sovány, hajlott hátú öregemberhez beszélt, akinek válla előreesett, arca pedig finom vonású, titokzatos volt. Mr. Winburn egyáltalán nem hasonlított a lányára. Ami azt illeti, két ennyire különböző embert keresve sem lehetett volna találni, hiszen Mrs. Lancaster elszánt és praktikus gondolkodású volt, apja pedig álmodozó és szórakozott.
– Igen – felelte Mr. Winburn mosolyogva. – Ki gondolná, hogy a ház kísértetjárta!
– Na de papa, kérlek, ne beszélj badarságokat! Legalább ne az első napunkon!
– Rendben van, kedvesem, megegyeztünk, szellemek nem léteznek – mosolyodott el a férfi.
– És kérlek – folytatta Mrs. Lancaster –, egy szót se szólj Geoff előtt. Olyan élénk a fantáziája.
Geoff Mrs. Lancaster kisfia volt. A család Mr. Winburnből, megözvegyült lányából és Geoffreyból állt.
Az eső eleredt, cseppjei ütemesen verték az ablakot – kipp-kopp, kipp-kopp.
– Hallgasd csak! – mondta Mr. Winburn. – Hát nem pont olyanok, mint apró lábak dobogásai?
– Inkább olyan, mint az eső – válaszolta Mrs. Lancaster mosolyogva.
– Na de ez… ez már tényleg olyan, mintha léptek zaja lenne! – kiáltotta az apja, miközben előredőlve fülelt.
Mrs. Lancaster őszinte nevetésben tört ki.
– Geoff jön lefelé az emeletről.
Mr. Winburnnek is kénytelen volt nevetni. Épp az étkezőben teáztak, és a férfi háttal ült a lépcsősornak. Most megfordította a széket, hogy éppen szembe nézzen vele.
A kis Geoffrey lefelé jött, elég lassan és álmatagon; pontosan olyan kíváncsisággal vegyes ámulattal, ahogyan a gyerekek egy új helyen viselkednek. A lépcső fényesre csiszolt tölgyfából készült, szőnyeg nem volt rajta. A fiú átvágott az étkezőn, és megállt az anyja mellett. Mr. Winburn enyhén összerezzent. Amikor a kisfiú végiglépdelt a padlón, nagyapja a távolból két másik lábacska dobogását hallotta a lépcsőn, mintha valaki követte volna Geoffreyt. Vontatott lépések voltak, furcsán fájdalmasak. Aztán hitetlenkedve megvonta a vállát. Csak az eső, mi más, gondolta.
– Épp a süteményt nézem – jegyezte meg Geoff azon az elragadóan tárgyilagos hangon, ahogyan mások egy érdekes tényt állapítanak meg.
Anyja sietett teljesíteni a burkolt kérést.
– Na és, kisfiam, hogy tetszik az új otthonod? – kérdezte.
– Nagyon – felelte Geoffrey tele szájjal. – Nagyon, nagyon, nagyon.
Ezen kijelentés után, amely nyilvánvalóan a fiú legteljesebb elégedettségét fejezte ki, hallgatásba burkolózott, és azzal foglalatoskodott, hogy a lehető legkevesebb idő alatt eltüntesse a süteményt a szem elől.
Mikor az utolsó morzsáig mindent felfalt, ismét előtörtek belőle a szavak.
– Ó! Anya, Jane azt mondja, hogy van itt padlás is. Ugye máris felmehetek és felfedelezhetem? És lehet, hogy van ott egy titkos ajtó! Jane azt mondja, hogy nincs, de szerintem biztosan van, de mindegy is, azt tudom, hogy vannak csövek, vízvezetékcsövek (ezt igencsak izgatott arckifejezéssel mondta), és ugye játszhatok is velük, és ó! ugye láthatom a kaz-z-ánt? – Ez az utolsó szó olyan nyilvánvaló izgatottsággal bukott ki belőle, hogy nagyapja elszégyellte magát, hiszen az ő elméjében a gyermeki elragadtatás eme páratlan tárgya csak a meleg vízzel, ami valójában nem is volt meleg, és a borsos és gyakori szerelési díjakkal fonódott össze.
– Majd holnap megnézzük a padlást, drágám – mondta Mrs. Lancaster. – Inkább keresd meg az építőkockáidat, és építs egy szép házat vagy egy autót.
– Nem akarok ’ázat építeni.
– Házat.
– Se házat, se h’autót.
– Építs egy kazánt – javasolta a nagyapja.
Geoffrey felvillanyozódott.
– Csövekkel?
– Igen, sok-sok csővel.
Geoffrey boldogan szaladt, hogy megkeresse az építőkockáit.
Az eső még mindig zuhogott. Mr. Wilburn a fülét hegyezte. Igen, egészen biztosan az esőt hallotta, de tényleg úgy hangzott, mintha lépések zaja lett volna.
Aznap éjjel különös álmot látott.
Épp a városon sétált keresztül, ami most inkább nagyvárosnak tűnt. De a gyerekek nagyvárosa volt, ugyanis egyetlen felnőtt sem volt benne, senki más, csak és kizárólag gyerekek sokasága. Álmában mind az idegenhez szaladtak, és azt kiabálták: „Magával hozta?” Úgy tűnt, hogy megértette, hogy kire vonatkozik a kérdés, hiszen szomorúan megrázta a fejét. Erre a gyerekek elfordultak, és keserves zokogásban törtek ki.
A nagyváros és a gyerekek képe elhalványult, és amikor felébredt, ott találta magát az ágyban, de a zokogás még mindig a fülében csengett. Habár már teljesen éber volt, még mindig hallotta a távolból, és eszébe jutott, hogy Geoffrey egy emelettel lejjebb alszik, ennek a gyereknek a szomorú jajgatása pedig fentről hallatszott. Felült, és meggyújtott egy gyufát. A zokogás hirtelen abbamaradt.
Mr. Winburn nem szólt a lányának se az álomról, se arról, ami utána történt. Meg volt győződve róla, hogy ez nem csak a képzeletének játéka. Ami azt illeti, nem sokkal később, napközben is hallotta. A szél besüvített a kéményen, de ez egy teljesen másfajta hang volt – jól kivehető, összetéveszthetetlen: szánalomra méltó, szívszaggató zokogás.
Azt is megtudta, hogy nem ő az egyetlen, aki hallja. Megütötte a fülét, amikor az egyik szobalány elmesélte a másiknak, hogy „nem gondolja ő aztat, hogy az a nevelőnő jól viseli a gondját a Geoffrey úrfinak, hát hallotta, hogy az a szegény teremtés a szemét is kisírta ma reggel”. Amikor Geoffrey lejött reggelizni, majd kicsattant az egészségtől és a boldogságtól, így hát Mr. Winburn tudta, hogy nem Geoffot hallotta sírni, hanem azt a másik gyereket, akinek vontatott lépései már többször is megijesztették.
Egyedül Mrs. Lancaster nem hallott az égvilágon semmit sem. Megeshet, hogy az ő füle nem volt a másvilági zajokra hangolva.
Ennek ellenére egy nap vele is valami rémisztő történt.
– Anya – kezdte Geoff panaszosan. – Olyan jó lenne, ha megengednéd, hogy játsszak azzal a kisfiúval.
Mrs. Lancaster mosolyogva nézett fel íróasztaláról.
– Milyen kisfiúval, drágám?
– Nem tudom, hogy hívják. A padláson volt, ott ült a földön és sírt, de elszaladt, amikor meglátott. Gondolom, szégyenlős (ezt egy kissé lenézően mondta), nem valami nagyfiús, aztán amikor a játszószobámban voltam, láttam, hogy ott áll az ajtóban, és nézi, ahogy építek, és olyan magányosnak tűnt, mintha játszani akart volna velem. Mondtam neki „Gyere, és építsünk h’autót”, de nem mondott semmit se nem, csak úgy nézett… úgy nézett, mint aki nagyon sok csokit lát, de az anyukája azt mondta, hogy hozzá ne érjen. – Geoff sóhajtott egyet, mikor ezt a nyilvánvalóan szomorú emléket felidézte. – De amikor megkérdeztem Jane-t, hogy ki az, és mondtam neki, hogy játszani akarok vele, azt mondta, hogy nincs másik kisfiú a ’ázban, és ne meséljek rémtörténeteket. Egyáltalán nem szeretem Jane-t.
Mrs. Lancaster felállt.
– Jane-nek igaza van. Nem volt ott semmilyen kisfiú.
– De láttam! Ó, Anya, kérlek, hadd játsszak vele, olyan magányosnak és szomorúnak nézett ki. Szeretném felvidítani.
Mrs. Lancaster már majdnem megint megszólalt, amikor látta, hogy az apja megrázza a fejét.
– Geoff – mondta a nagyapa gyengéden –, az a szegény kisfiú magányos, és talán tényleg van valami, amit tehetsz, hogy jobban érezze magát. De ezt saját magadnak kell kitalálnod. Olyan ez, mint egy rejtvény, tudod?
– Azért kell egyes egyedül csinálnom, mert már nagyfiú vagyok?
– Igen, azért, mert már nagyfiú vagy.
Amikor a fiú elhagyta a szobát, Mrs. Lancaster türelmetlenül az apjához fordult.
– Papa, ez abszurd! Bátorítod, hogy elhiggye a szolgálók bugyuta meséit!
– Egyik szolgáló sem mondott a gyereknek semmit – válaszolta az öregember gyengéden. – Azt látta, amit én hallottam. Amit talán én is láttam volna, ha annyi idős lennék, mint ő.
– De hát ez badarság! Én miért nem hallok vagy látok bármit is?
Mr. Winburn válasz helyett csak egy különös, fáradt mosolyt vetett a lányára.
– Miért? – tette fel ismét a kérdést Mrs. Lancaster. – És miért mondtad neki azt, hogy segíthet annak a… annak a… lénynek? Ez az egész… Ez az egész egyszerűen képtelenség.
Az öregember azzal a bizonyos sokatmondó pillantásával nézett a lányára.
– Hogy miért nem? – kérdezte. – Emlékszel még ezekre a szavakra:
„A Sors milyen lámpása segítség
Gyermekeinek, ha jő a sötétség?
A Feltétlen Megértés – felelte az Ég”?
Geoffreyban ez megvan – a feltétlen megértés. Minden gyerek rendelkezik ezzel a képességgel. Csak amikor felnövünk, akkor veszítjük el, akkor taszítjuk el magunktól. Néha, amikor már elég idősek vagyunk, egy halovány sugara visszatér hozzánk, de a lámpás fénye gyerekkorban ég a legfényesebben. Ezért gondolom azt, hogy Geoffrey segíthet.
– Nem értem – mormolta Mrs. Lancaster erőtlenül.
– Én sem igazán. Az… az a gyerek bajban van, és ki akar szabadulni. Hogy hogyan? Fogalmam sincsen, de még rágondolni is borzalmas, hogy egy gyerek kisírja a szemét.
Egy hónappal ez után a beszélgetés után Geoffrey nagyon megbetegedett. A keleti szél igen erős volt, és a fiú nem volt a legegészségesebb. Az orvos csak a fejét rázta, és azt mondta, hogy súlyos eset. Mr. Winburnnek jobban megnyílt, és elmondta, hogy javulásban nem is szabad reménykedniük.
– Semmi esély nem volt rá, hogy a fiú elérheti a felnőttkort – tette hozzá. – Komoly tüdőproblémákkal küzdött már jó ideje.
Geoffrey ápolása során figyelt csak fel Mrs. Lancaster arra a másik gyerekre. Eleinte a zokogás elkülöníthetetlen része volt a szél zúgásának, de szép lassan egyre jobban kivehetővé vált, s szinte összetéveszthetetlen lett. Végül az asszony már a síri csendben is hallotta: egy gyerek zokogása – tompa, reményvesztett, gyászos.
Geoff egyre rosszabbul lett, és lázálmában arról a kisfiúról beszélt újra és újra.
– Segíteni akarok neki kijutni, segíteni akarok! – kiáltotta.
A lázálmokon túljutva Geoffrey mély álomba szenderült. Szinte mozdulatlanul feküdt, teljes önkívületben, s alig lélegzett. Semmit sem tehettek, csupán vártak és figyelték. Aztán jött egy éjszaka, ami teljesen nyugodt volt, csendes, nesztelen, s a szél teljesen elült.
A fiú hirtelen megmozdult. Kinyitotta a szemét. Elnézett az anyja mellett, a nyitott ajtó irányába. Megpróbált beszélni, s Mrs. Lancaster odahajolt hozzá, hogy megértse szinte hangtalan szavait.
– Rendben, megyek – suttogta a fiú, aztán visszasüppedt az álomba.
Az anya hirtelen nagyon megrémült. Átvágott a szobán az apjához. Nem messze tőlük a másik fiú nevetett. Boldog, elégedett, diadalmas, ezüstösen csilingelő kacagás visszhangzott a szobában.
– Rettegek, rettegek – nyöszörögte az asszony.
Apja védelmezően fonta köré karját. Egy hirtelen széllökéstől mindketten megborzongtak, de amilyen gyorsan kelt, úgy el is halt, s a levegő ugyanolyan mozdulatlan lett, mint előtte.
A nevetés abbamaradt, és egy halk, alig hallható neszre figyeltek fel, ami egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végül már ki tudták venni, hogy mi az. Lépések zaja – gyorsan távolodó, könnyed lépteké.
Kipp-kopp, kipp-kopp, szaladtak – azok a jól ismert, vontatott lépések. Azonban most újabb lábacskák dobogása vegyült beléjük, gyorsabb és könnyedebb lépések hangja.
Egyszerre siettek az ajtóhoz.
Lefelé, lefelé, lefelé, túl az ajtón, el mellettük, kipp-kopp, kipp-kopp, így szedték láthatatlan lábacskáikat együtt.
Mrs. Lancaster űzötten pillantott fel.
– Kettő van belőlük – kettő!
A hirtelen rátörő rettegéstől sápadtan a sarokban álló kiságy felé fordult, de az apja gyengéden visszatartotta, és a másik irányba mutatott.
– Arra – mondta csendesen.
Kipp-kopp, kipp-kopp – egyre halkabban és halkabban.
És aztán… síri csend.