A tavalyi évértékelőt úgy kezdtem, hogy elképesztően hullámzó és vegyes volt az év. Hát, a 2023-as sem volt más.
Az eleje egészen jól indult, mert hihetetlenül meleg fogadtatásban részesült Az ellopott kívánság, tényleg, szerintem egyetlen elsőkönyves sem kívánhat ennél jobbat. Rengetegen bizalmat szavaztak a regénynek a borító és a téma miatt, néhányan azért is, mert a fordításaim miatt már ismerték a nevemet, és bár voltak olyanok, akiknek nem tetszett, azért túlnyomó többségben szerették, sőt, azóta is töretlenül szeretik az olvasók a könyvet, és ez határtalan boldogsággal tölt el! Aztán ráadásul be is robbant a dolog, amikor februárban egy népszerű booktuber, Andi (kis könyves világa) is elolvasta és a szívébe zárta Aliya és Asmar történetét. Onnan pedig már nem volt megállás, a követői radarjára került a könyv, sőt, az ajánlására több booktuber is olvasta, és ők is nagyon szerették, így pedig még több emberhez eljuthatott a hír, hogy talán érdemes próbát tenni ezzel a regénnyel. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a könyv sikerének az egyik, nagyon jelentős kulcsa.
Mert azt már, azt hiszem, kijelenthetem, hogy sikeres a könyv. Persze, itt nem J.K. Rowling-szintű sikerre kell gondolni, hogy ott van a sikerlisták élén és mindenki, aki él és mozog, hallott róla, de egy magyar szerző tollából származó debütáló (fantasy)regény, ami ráadásul ifjúsági és romantikus is*, tényleg nehezen kívánhat ennél többet. :)
Szintén év elején jött azonban a megdöbbentő hír, miszerint vége az Aranymosásnak. Tulajdonképpen az én aranymosásos karrierem nem volt túl fényes, két regénnyel is indultam, és egyiknek sem adatott meg a pozitív lektori, ami, bevallom őszintén, nagyon fájt, az meg pláne, hogy még lehetőséget sem kaptam arra, hogy szerkesztői segítséggel átírjam őket, de ez valószínűleg azért van, mert az én szemléletem teljesen más. Én azt gondolom, szerzőkbe kell befektetni, nem pedig kéziratokba, szóval ha valakin látszik, hogy nagyon kompatibilis a kiadóval, lelkes, szorgalmas, kitartó, és leginkább van valami az írásaiban, ami megfogja az olvasókat, tehát közösen sikerre lehetne vinni a történeteit, akkor azzal érdemes foglalkozni. A mosáson viszont inkább a már kiadható szint közelében lévő regényekkel foglalkoztak, tehát inkább a kéziratra figyeltek. Ugyanakkor… az Aranymosás projektnek, egész konkrétan a VIP programnak köszönhetem azt, hogy beadhattam Az ellopott kívánság kéziratát a kiadóhoz elbírálásra, és ha ez nincs így, akkor most továbbra sem lenne semmiféle írói karrierem, mert nem jelenhetett volna meg a könyv és nem is küldhetném már be a történeteimet, hiszen jelenleg nem fogad kéziratokat a kiadó.
Ez azért szíven tud ütni néha, amikor belegondolok: hogy mennyi minden múlik a szerencsén. Persze, kellett az, hogy éveken keresztül odategyem magamat, tanuljak, fejlődjek, és aztán olyan történetet írjak, amit szeretnek az olvasók, de ha rossz az időzítés, akkor talán esélyem sem nyílt volna megmutatni a kiadónak.
No, de lényeg a lényeg, jött a hír, hogy vége az Aranymosásnak, és ezzel együtt némi bizonytalanság is költözött belém, mert hát akkor még nem tudhattam, hogy mi lesz. Vajon érinti-e ez a döntés azokat, akiknek már jelent meg könyve? A sors kegyetlen fintorának tűnt volna, ha ennyi küzdelem után máris kereshetek új kiadót. Szerencsére erre nem került sor, nem kellett nagyon sokat várni, hogy kiderüljön, a kiadó továbbra is várja a regényeimet, viszont az egész helyzet nagyon bizonytalannak tűnt, nem tudtam, mi a terv idénre a magyar szerzőkkel kapcsolatban, vajon kijöhetnek-e egyáltalán az új regények, vagy inkább eltolják őket, mint anno, a covid idején, amikor tényleg csak egy-két magyar szerzős regény jelent meg.
Ekkor már dolgoztam az Ezüsterdőn, és őszintén megmondom, hogy sokszor nagyon nehéz volt folytatnom az írást. Volt, hogy heteken át nem is tudtam írni, annyira megbénított a bizonytalanság. Én az a típusú ember vagyok, akinek szüksége van a megerősítésre, a támogatásra, sajnos a „majd én megmutatom!” szufla már elfogyott az elmúlt több mint egy évtized alatt.
És itt jön be az egyik legnagyobb fájdalma az évnek: talán naivan, de azt hittem, az első könyv megjelenése után könnyebb lesz. Ha más nem, legalább olyan szempontból, hogy nem kell majd annyit várnom a lektori véleményekre, hogy ha megmutatom, hogy tudok sikeres könyvet írni, akkor kicsit másképp állnak majd hozzám. De az a szörnyű helyzet állt elő, hogy miután összeszedtem magamat, és befejeztem a regényt, majd leadtam pont ugyanakkor, mint mások, és elkezdődtek a lektorálások, beütött a krach. De csak nálam. Tehát a nyarat azzal töltöttem, hogy vártam. És vártam. És vártam. És közben gondolatban ízekre szedtem az Ezüsterdőt, hogy mégis mi lehet vele akkora probléma, hogy ennyire képtelen döntést hozni róla a lektor. Hiszen többen is olvasták, olyan megbízható előolvasók, akik aztán őszintén megmondták volna, ha valami gond van, merthogy meg is mondták, és át is írtam a problémás részeket.
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az egész teljesen összetört engem. Igazságtalan volt, érthetetlen és leírhatatlanul fájdalmas. Azt nézni, hogy még azok is előbb kapnak lektori véleményt, akik egy hónappal utánam adták le a regényt. És az, hogy végül kiderült, teljességgel felesleges volt ez az egész huzavona, még szörnyűbbé teszi számomra ezt az egészet. Még az sem vigasztal, hogy végül az olvasók engem igazolnak, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy ezt a regényt is nagyon szeretik.
Nem tudom, hogyan vettem rá magamat arra, hogy megcsináljam az átírásokat, de nagyon hálás vagyok a szerkesztőmnek, Patríciának, mert szuper jó volt együtt dolgozni vele, érthetően elmondta, milyen változtatásokat szeretne látni, együtt ötletelt velem, és hatalmas segítség volt. Ilyennek kell lennie egy szerkesztési élménynek, és nem vagyok benne biztos, hogy sikerült valaha rendesen megköszönnöm neki, bármennyire igyekeztem is több különböző helyen és formában.
A helyzet most a következő: három hónapja egyetlen betűt sem írtam. Rengeteg történetötletem volt egyébként is, és újabbak is eszembe jutottak, de egyszerűen megbénítottak a kétségek. Mostanra jutottam el oda, hogy talán, talán végre képes leszek megint írni. Nem tudom, ez mit jelent a jövő évre nézve, már van egy történetem, ami elég jól összeállt. Mindent megteszek majd azért, hogy ezt időben a megfelelő formába tudjam önteni, és könyv lehessen belőle egy év múlva, de meglátjuk, hogy alakul a dolog.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a történtek felerősítették egy már egyébként is meglévő egészségügyi problémámat, amit így, hogy a gödör aljára kerültem, végre sikerült diagnosztizálni is. A kezelést megkezdtük, és igyekszem összekaparni magamat.
Ez most nagyon sötéten hangzik, és hát igazság szerint az is. De azért nem szabad szó nélkül elmennünk amellett, hogy idén év végén is történtek nagyon jó dolgok, amik reményt adnak a jövőre nézve.
Például rengeteg gyönyörű borítótervet kaptam, és ezt nem tudom eléggé megköszönni! Külön kiemelném azt a három fantasztikus alkotót, akiknek a rajzai végül, hosszas gondolkodás után bekerültek a kiválasztottjaim közé: Boldizsár Esztit, Kazinczi Nikolettát és Kocsondi Nellit. Csodálatosak a terveik! Egyszerűen csodálatosak!
Boldizsár Eszti:
Kazinczi Nikoletta:
Kocsondi Nelli:
A kiadó végül arra a döntésre jutott, hogy más borítót szeretne, így a regény ezzel a külsővel látott napvilágot:
És szeretném megmutatni azt is, milyen csodás belsőt köszönhetünk a tördelőszerkesztőnek, Szegedi Marinkának:
Elképesztően hálás vagyok mindenkinek, aki a történeten dolgozott: a szerkesztőnek, a tördelőszerkesztőnek és a két korrektornak, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a munkájukról! :)
Ráadásul Kocsondi Nelli jóvoltából térkép is került a regénybe! Nem tudok betelni vele, az összes apró részletet imádom!
És végül, de a legkevésbé sem utolsósorban:
Egyszerűen elképesztő, hogy mekkora érdeklődés és szeretet övezi az Ezüsterdőt már a kezdetektől fogva. Sorra érkeztek a lelkes hozzászólások már az előrendelési szakaszban is, azóta pedig számtalan olvasó jelezte kommentben és értékelésben, hogy mennyire tetszik nekik a könyv. Őszintén nagyon boldoggá tesznek vele, hiszen minek örülhetne jobban egy író, mint annak, ha sikerül pozitív élményt nyújtania az olvasóinak?
És ezt most utólag kell beleírnom, mert már megint elfelejtettem, egyszerűen annyira nem tudom elhinni: Az ellopott kívánság megnyerte Az év könyve szavazáson az elsőkönyves kategóriát! 759 szavazatot kapott. 759-et! Elképesztő! És egyetlenegyszer sem osztottam meg a szavazást, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy esélyem lenne a győzelemre. De ott volt az a több mint 700 ember, aki úgy gondolta, hogy Aliya és Asmar története megérdemli a szavazatukat. Tényleg, szóhoz sem jutok.
Hálásan köszönöm, hogy velem tartottatok idén (is), és remélem, hamarosan új történettel lephetlek meg benneteket. Annyit elárulok róla, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint az egyik, ha nem a legnagyobb közönségkedvenc mesét szeretném most feldolgozni. Kitaláljátok, melyik az?
*A sok népszerű (romantikus!) YA után azt gondolná az ember, hogy ezek inkább pozitív attribútumok, mintsem negatívak, de a valóság az, hogy az olvasók egy jó részét azért kevéssé érdeklik ezek a kategóriák. Ami egyébként nem baj, mert mindenki olvasson olyat, ami számára kedves és szórakoztató. Csak furcsának tűnhet elsőre, mert hát mégis ott volt a Twilight meg annyira népszerűnek tűnik egy csomó másik történet is, és mindig vannak olyan ifjúsági regények, amik betörnek a piacra és sokakat meghódítanak, de ezek igazság szerint inkább a kivételek. A romantikust egyébként rengetegen szeretik, de közülük sokan nem vágynak ifjúságira, szóval ők megint csak nem potenciális olvasók. Azért persze ezt nem panasznak szánom, a romantikus Vörös pöttyösök nagyon népszerűek a Könyvmolyképző olvasói körében, és igazság szerint ez volt az oka annak, hogy annyira a KMK-nál szerettem volna megjelenni: nagyon ügyesen el tudják érni azokat az olvasókat, akiknek a történeteim szólnak.