Vérvonal

Az első dolog, amit megláttam az aprócska repülőgép ablakából, a mindent beborító fehérség volt. Messze északon jártam, és a kényelmetlen ülésen fészkelődve hirtelen teljesen elveszettnek éreztem magamat. Mit keresek én itt? – tettem fel magamnak a kérdést. Gyomromba különös, szorongató érzés költözött, s mintha minden porcikám idegennek tetszett volna. Ekkor felcsendült a kapitány hangja, és megkezdtük a leereszkedést.

Miután megkerestem a csomagjaimat, mély lélegzetet vettem, és elindultam a kijárat felé. Utoljára évekkel ezelőtt voltam itt, és akkor is a szüleimmel. Fogalmam sem volt róla, hogy merre induljak, amint kilépek az ajtón.

Szerencsém volt. Azonnal kiszúrtam a papírt, amelyre fekete betűkkel a nevemet írták. Arrafelé vettem az irányt, és reménykedtem benne, hogy én vagyok az egyetlen utas, akit így hívnak.

– Scarlett Campbell? – kérdezte a barna hajú fiú, aki a táblát tartotta.

– Igen – bólintottam. – Én vagyok az.

– Isten hozta Bliss Harbourben.

– Nem tegeződhetnénk? – kérdeztem félénk mosollyal az arcomon.

– Evan vagyok – mosolyodott el ő is haloványan. – Viszem a csomagjaidat. Nem messze parkolok a bejárattól.

– Szuper, köszi – igazítottam meg a táskám pántját.

A parkoló tele volt terepjárókkal. Talán még sosem láttam ennyit egy helyen. A miénk is az volt, csak egy kicsit drágább és jobb állapotban lévő, mint a többi.

– A hegyek miatt – magyarázta Evan, amikor meglátta az arcomra kiülő döbbenetet.

Nem feleltem, csupán bólintottam, és igyekeztem nem tátott szájjal bámulni a körülöttem lévő autókat.

– Hogyhogy ennyi autó van itt? – kérdeztem, mikor beültünk a kocsiba.

– Elég sok város van errefelé, de a hegyek miatt nem lehet őket megközelíteni repülővel.

Egy ideig hallgattunk, és csak bámultam a mellettünk elsuhanó havas tájat. Az utat, amelyre hamarosan ráfordultunk, fák szegélyezték, így ez után nem igazán volt mit néznem már. Az erdő mintha mindenhol ott lett volna. Bebocsátást nyertem egy hatalmas, elvarázsolt rengetegbe. Hiába ültem egy terepjáróban, ami szédítő sebességgel száguldott a betonon, mégis úgy éreztem, hogy a természet kegyeire vagyok bízva.

– A nagyanyámnak dolgozol?

Rám pillantott, s ekkor vettem észre először világoskék tekintetének különös csillogását.

– Igen – felelte ismét az út felé fordulva.

A nagyanyám… Évek óta nem láttam. Nem is igazán ismertem. Néhányszor voltam itt a szüleimmel, ám nem töltöttünk itt sok időt, és egyébként is régen volt már.

Néhány hete meghívó érkezett tőle, és bár láttam, hogy igazán fáj elengednie, anyám meggyőzött, hogy el kell jönnöm. Jót fog tenni, mondta. Nem úsztam örömmámorban, hogy a tizennyolcadik születésnapomat egy idegen helyen kell töltenem, távol az otthonomtól, de izgatott voltam, hogy jobban megismerhetem a nagymamámat és az északi tájat.

– Mennyi idő, mire odaérünk? – kérdeztem.

– Körülbelül egy óra – felelte Evan elgondolkozva.  – Fáradt vagy?

– Nem, nem az. Tudtam aludni a gépen. Csak kíváncsi vagyok. Te idevalósi vagy? – kérdeztem kis hallgatás után.

Éreztem, hogy akart mindenáron velem csevegni, de képtelen lettem volna elviselni a rám szakadó csendet. Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal és a félelmeimmel.

– Igen. A családom már nagyon régóta itt él.

– Szeretsz itt lakni?

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy elmennék-e innen, akkor igen – felelte, miközben arcomat fürkészte. – Az első adandó alkalommal. De nem lehet.

– Miért nem?  – bukott ki belőlem azonnal a kérdés, s csak miután kimondtam, az után eszméltem rá, hogy talán kicsit tolakodónak tűnhettem.

– A családom miatt – felelte halkan. – De úgy érzem, hogy hamarosan változni fognak a dolgok.

Evan különös pillantást vetett rám.

Az út további részét hasonló stílusban zajló beszélgetéssel tettük meg. Én folyton kíváncsiskodtam, mintha kérdések kifogyhatatlan tárháza lennék, ő pedig türelmesen válaszolgatott. Néha sikerült egy-két mondatnál többet is kihúznom belőle. Főleg akkor, amikor a tájról kérdeztem. Mintha minden egyes szegletét ismerte volna a körülöttünk elterülő rengetegnek.

Már épp a következő kérdésen gondolkodtam, amikor egyszer csak Evan lassítani kezdett, majd jobbra fordult. A földút enyhén emelkedett, s hamarosan kibukkant a fák mögül egy hatalmasnak tűnő épület. Még lenyűgözőbb volt, mint amire emlékeztem. Inkább széles volt, mint magas, ám egy elvarázsolt kastélyhoz – kislányként így gondoltam rá mindig – méltóan néhány toronnyal is büszkélkedhetett.

Begördültünk az óriási, kovácsoltvas kapun. Az udvar apró, fehér kavicsokkal volt felszórva, melyek különös hangot hallatva ropogtak az autó kereke alatt.  Az ajtóban egy idős, dundi asszony állt.

– Isten hozta, kisasszony – köszöntött könnyes szemmel, amikor kiszálltam az autóból. – Már biztosan nem emlékszik rám…

– Rose néni? Hát persze, hogy emlékszem! Hogy is felejthettem volna el! Főleg azokat az isteni csokis sütiket – mosolyodtam el. – Örülök, hogy újra láthatom.

– Megmutatom a szobáját! Evan, felhoznád a bőröndöket? – fordult a fiúhoz, aki épp kiszedte a kocsiból a csomagjaimat.

– Hozok egyet – ajánlottam fel, ám Evan megrázta a fejét.

– Elbírom őket, ne aggódj – mondta.

Egy kicsit kellemetlenül éreztem magamat, mivel nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy így kiszolgáljanak, ám ugyanakkor jól is esett, hogy Evan ilyen figyelmes velem. Követtem hát Rose-t, fel az emeletre, s ott is a folyosó legvégébe. Egy cirádás, kétszárnyú ajtó előtt álltunk meg. Szerettem volna jobban szemügyre venni az ezüstszínű díszítést, de a házvezetőnő máris kinyitotta az ajtót és betessékelt.

A szoba közepén egy jókora, kétszemélyes ágy állt.  Szekrény, íróasztal, székek és egy fotel.  Nem volt sok minden a helyiségben, ám az hatalmas mérete ellenére sem tűnt szegényesen berendezettnek. Talán az ágy tette.

– Majd később kipakol, kisasszony – mondta erélyesen Rose néni. – A nagyanyja már várja.

– Hát… persze. Már megyek is. Köszi mindenért – mosolyogtam Evanra, majd hagytam, hogy Rose kitereljen a szobából.

Végigmentünk a hosszú folyosón, aztán le a kétoldalt kanyargó lépcső jobb szárnyán. A földszintre érve a ház hátsó része felé vettük az irányt, majd végül megálltunk egy gazdagon díszített ajtó előtt.

– Ne aggódjon, nem lesz semmi gond – simogatta meg az arcomat Rose. – A nagyanyja igazán örül neki, hogy itt van.

– Köszönöm – mosolyodtam el idegesen.

Nem tudom, mások hogy vannak a nagymamájukkal, ám bennem mindig is volt egyfajta tartózkodás, sőt, mondhatni félelem vele szemben. Később lehet, hogy az is belejátszott, hogy tudtam, anyám félelemből hagyta el otthonát: terhes lett velem, és rettegett nagyanyám reakciójától. Később persze kibékültek, ám mély nyomott hagyott bennem a történet, amikor anyám végül hosszas nyaggatás után elmesélte. Annyi szomorúság volt a hangjában…

Kopogtattam, majd beléptem a dolgozószobába. Az ablaknál állt, amely majdnem a padlótól a plafonig ért. Hosszú szoknyát és világos blúzt viselt, s karját keresztbefonva bámulta a havas erdőt. Mikor elértem a szoba közepére, megfordult, én pedig megtorpantam.

– Jó reggelt, Nagymama – köszöntöttem.

– Isten hozott, gyermekem!

Ismét tudatosult bennem, hogy miért van olyan fura érzésem nagymamámmal kapcsolatban. Volt benne valami… hidegség. A pillantásában olyasvalami bujkált, ami erőt és magabiztosságot sugallt. És még valamit: ne bosszantsd fel! Mintha hatalmas erőt birtokló boszorkányok leszármazottja lett volna.

– Milyen volt az utazás?

– Egy kicsit hosszú volt, de minden rendben ment.

– Ennek igazán örülök. Most van néhány elintéznivalóm, de vacsorára itthon leszek. Addig pakolj ki, nézz körül nyugodtan!

– Rendben.

– Akkor találkozunk vacsoránál, hatkor. Pontban.

– Rendben – feleltem ismét, és közben hálát adtam, hogy nem azt válaszoltam, hogy „igenis”.

Éreztem, hogy ez a néhány szó elbocsátás is volt egyben, így sarkon fordultam, és elhagytam nagyanyám dolgozószobáját.

Általában tökéletesen emlékszem minden helyre, ahol már jártam egyszer, ám ezt az épületet sosem sikerült kiismernem. Nemcsak az itt eltöltött idő rövidségéről volt szó. Nem. Valamiféle különös aura vette körül a házat. Baloldalt észrevettem egy folyosót, melynek vége éles kanyarban fordult el jobbra – fogalmam sem volt róla, merre vezethetett.  Talán mégsem trafáltam olyan nagyon mellé a boszorkány dologgal, vontam meg végül a vállamat, és elindultam a szobám felé. Szívem szerint követtem volna a folyosót, ám nem akartam a nagymamát felmérgesíteni.

Még a végén békává változtat, mosolyodtam el, miközben kettesével szedtem az emeletre vezető lépcsőket. Egész úton senkivel sem találkoztam – bár, az is igaz, hogy nem ez volt életem leghosszabb sétája. A ház kihaltnak tűnt, ami tovább fokozta azt a hátborzongató érzést, amely abban a pillanatban telepedett rám, amikor betettem a lábamat a házba.

A szobám bejárata előtt megtorpantam. Végre volt időm, hogy zavartalanul szemügyre vegyem az ajtó díszítését. Az egész olyan volt, mintha egy hatalmas kép lett volna, amelyet véletlenül egy kivágásra ítélt fára alkottak, s nem akarták, hogy kárba vesszen a műremek. Apró és nagyobbacska leveleket font egybe a hosszan tekergőző inda, amelynek kiindulópontja egy ezüst farkas volt. Első ránézésre úgy tűnt, a levelek dominálnak a képen, ám ha az ember közelebbről is szemügyre vette a mintázatot, rá kellett jönnie, hogy valójában lehetetlen eldönteni, hogy vajon a növényzet uralja a farkast, vagy épp fordítva.

A délelőttöt csomagolással töltöttem. Ugyan sok holmit hoztam magammal, mivel hosszabb időt szándékoztam itt eldönteni, mégsem volt elég ahhoz, hogy megtöltsem a szekrényeket és fiókokat. A monoton pakolást csak Rose törte meg, aki hozott nekem egy szendvicset, ám a lelkemre kötötte, hogy semmiképpen se említsem meg a nagyanyámnak, mert biztos dühös lenne, hogy nem az étkezőben fogyasztottam el az ebédemet – még akkor is, ha csak egy szendvicsről volt szó.

Mire befejeztem a csomagolást, elkezdtem érezni az órák hosszat tartó utazás fáradalmait. Hiába állítottam Evannek, hogy teljesen jól érzem magamat, mégis azon kaptam magamat, hogy egyre sűrűbben pislogok az ágy felé, és végül engedtem a kísértésnek.

Háromnegyed hat volt, amikor felébredtem. Először fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, ám szép lassan feleszméltem. Rádöbbentem, hogy már csak tíz percem van arra, hogy valamelyest rendbe hozzam magamat, hiszen pontban hatkor jelenésem van az ebédlőben: a nagymamámmal fogok vacsorázni.

Lesiettem a lépcsőn, majd az étkező előtt lassítottam a lépteimen, és igyekeztem csillapítani zihálásomat. Szívem úgy kalapált, mintha ki akarna törni a helyéről, s ez nem múlt el az után sem, hogy beléptem az étkezőbe.

Már ott ült az asztalfőn. Mielőtt köszöntött volna, aprót biccentett. Igyekeztem ezt úgy érzékelni, mint egyfajta elismerést, hogy sikerült időben érkeznem (épp egy perccel hat előtt léptem be az ajtón).

– Foglalj helyet, gyermekem!

– Igen, nagymama – feleltem a szőnyeget bámulva.

A vacsora igazán finom volt. Minden éppen olyan volt, mint ahogyan szerettem – kivéve talán, hogy a húst kissé kevésbé sütötték át, mint amennyire az számomra megszokott volt. Ettől függetlenül igazán jól esett az étel, mivel egész nap csak azt a bizonyos, Rose által becsempészett szendvicset ettem.

– Mivel töltötted a napot? – érdeklődött a nagymama.

– Kicsomagoltam – feleltem halvány mosollyal, ám úgy éreztem, mintha a nagyanyám belém látna. Hiába nem említettem a délutáni szunyókálást, mintha ő tökéletesen tisztában lett volna ezzel is.

– Mindent kényelmesnek találsz?

– Igen, minden tökéletes, köszönöm – bólintottam.

Ezután feltett még néhány kérdést: főleg az iskola és a jövőmmel kapcsolatos terveim érdekelték. Igyekeztem kielégítő válaszokat adni, ám ez nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy én magam sem tudtam még, hogy mit tervezek. Ezt azonban a világért sem vallottam volna be neki.

 És ez így ment aztán minden este. Napközben szinte alig láttam, ám esténként, mindig pontban hatkor leültünk, hogy közösen fogyasszuk el a vacsoránkat. A találkozók rendre ugyanúgy játszódtak le, mint az első este: miközben ettünk, a nagymama különböző kérdésekkel bombázott. Mintha sosem fogyott volna ki belőlük.

Az elején még kellemetlenül éreztem magamat, ám egy idő után kezdtem hozzászokni. Sokat segített, hogy miután kezdett elmúlni a zavarom, egyre jobban tudtam figyelni a reakcióira. Szeméből érdeklődést olvastam ki, s ez melegséggel töltötte el a szívemet.

A napom fénypontja a közös vacsora volt. Ez jó részben annak köszönhető, hogy bár volt bennem egyfajta csontig hatoló rettegés a saját nagyanyámmal szemben, mégis szerettem volna jobban megismerni. Úgy éreztem, hogy több van a felszín alatt, mint amit megmutat magából. Néhány mozdulatában, pillantásában felfedeztem anyámat, s mint erre utólag rájöttem, saját magamat is.

Nem sok mindent lehetett csinálni így, elzárva a világtól, és viszonylag hamar kifogytam a magammal hozott olvasmányokból. Szerencsére a nagyanyám könyvtára igen gazdag volt. Szinte azonnal találtam kedvemre való regényeket és novellásköteteket, és igyekeztem minél több időt tölteni ezek társaságában.

Azonban hiábavaló volt az igyekezetem, mivel gyakran azon kaptam magamat, hogy kifelé bámulok az ablakon. Vonzotta a tekintetemet az erdő; úgy éreztem, be vagyok zárva ebbe a házba. Legyen akármennyire is díszes a kalitka, a szabadság mindennél jobban vonzza a fogságban tartottat.

Pontosan egy héttel a születésnapom előtt valami különös történt.

Az éjszaka közepén felriadtam. Általában, amint leteszem a fejemet, el is alszom, és másnap reggelig fel sem ébredek. Az utóbbi időben azonban egyre rosszabbul aludtam, és most ismét sötétségre ébredtem. Rendszerint igyekeztem gyorsan visszaaludni, ám azon az estén meghallottam az eső kopogását az ablakpárkányon.

Egy másodperccel később rájöttem, hogy nem az esőcseppek ébresztettek fel. A síri csendbe hirtelen belehasított ugyanaz a hang, ami kizökkentett álmomból: egy farkas vonyított fel panaszosan, mintha csak a dagadó holdtól várná a megváltást.

Normális esetben az első reakcióm az lett volna, hogy a fejem fölé húzom a takarómat, és igyekszem minél gyorsabban visszaaludni, ám azon kaptam magamat, hogy felülök, majd belebújok a papucsomba. Nem tudtam pontosan, hogy hova is akarok menni, azonban néhány másodperc múlva már az ajtó előtt álltam. Lenyomtam a nehéz kilincset, s az ajtó nyikorogva kinyílt.

Visszatartottam a lélegzetemet. Egy pillanatig attól féltem, hogy mindjárt szélesre tárja az ajtót valami hatalmas és félelmetes, ami elől nincs menekvés.

Természetesen az égvilágon semmi sem történt.

Kidugtam a fejemet: a folyosó üresen, sötéten ásítozott előttem. Az egyetlen fényforrás a hold volt, melynek sugarai a felhők mögül kibukkanva haloványan kúsztak be az ablakokon.

Halkan lépdeltem, ám papucsom csattogása úgy tűnt, még a halottakat is felkelti a sírjukból, így hát levettem a lábbelit, s azt a kezemben tartva haladtam tovább.

Éppen olyan volt az egész helyzet, mintha csak egy horrorfilmből vágták volna ki: a magányos hősnő mezítláb, pizsamában rója a hatalmas, titokzatos házat. Kint vihar dúl, az esőcseppek ütemesen verik az ablaktáblákat, és néha-néha farkas vonyítása hallatszik a távolból. Már csak a feszültségfokozó zene és a késes gyilkos hiányzott a képből.

Ha utólag megkérdeznek, hogy miért indultam el, nem tudtam volna értelmes választ adni. Akkor és ott azonban minden teljesen egyértelműnek tűnt. Vonzott a külvilág. Nem tudtam, mit fogok tenni, ha egyszer odaérek az ajtóhoz, ám az erő, amely afelé húzott, ellenállhatatlannak bizonyult.

A szél vadul rázta az ablakokat, miközben igyekeztem minél kisebb zajt csapva végigosonni az emeleti folyosón. Nem mintha bárki is meghallotta volna: én voltam az emelet egyetlen lakója. Nagyanyám szobája a földszinten volt, és az itt lakó alkalmazottak szintén a földszinten, vagy a házhoz tartozó melléképületben voltak elszállásolva.

Megtorpantam a bejárati ajtó előtt. Ki akartam menni, hogy a bőrömön érezzem az ablakokon doboló esőcseppeket. Eggyé akartam válni a természettel, a hegyekkel, az erdővel. Ugyanakkor mély, meghatározhatatlan eredetű félelem munkálkodott bennem.

Percekig álltam ott, mélyeket lélegezve. Néha rátettem a kezemet a kilincsre, majd hagytam, hogy visszahulljon a testem mellé.

Végül ismét megfogtam a kilincset, s néhány pillanatnyi habozás után lenyomtam.

Az ajtó kinyílt. A szél azonnal a szemembe fújta az esőt, és egy rövid időre megvakított. Amikor visszanyertem a látásomat, egy hatalmas, sötét alak állt előttem.

Rémülten hőköltem hátra, és szinte azonnal sikítani kezdtem, ám a férfi beugrott az ajtón, s a számra tapasztotta a kezét. Hiába próbáltam védekezni, sokkal erősebb volt nálam. Az egyetlen, amit elértem a kétségbeesett ide-oda mozgással, az volt, hogy a földre kerültünk.

Egy villám fénye megvilágította támadóm arcát, aki az elmúlt pillanatokban fölém kerekedett: Evan volt az. Megdermedtem. Még egy darabig éreztem kezének szorítását a csuklómon, majd szép lassan elengedett, és lemászott rólam.

Sokkal összeszedettebbnek bizonyult, mint én: becsukta az ajtót, majd suttogva elmagyarázta, hogy jobb lesz, ha felmegyünk az emeletre – ott ugyanis nem fognak minket meghallani; nem kell majd attól félnünk, hogy a nagyanyám felébred.

Bólintottam, majd követtem Evant az emeletre.

– Mit csinálsz itt? – érdeklődtem, amikor a lépcső tetejére értünk.

– Ezt én is kérdezhetném tőled – nézett rám elgondolkodva. Megragadta a kezemet, s húzni kezdett a szobámmal ellentétes irányban lévő folyosó felé. – Gyere!

Kezének melege meglepően jól esett. Eddig eszembe sem jutott, hogy máshogy tekintsek Evanre, mint egy futó ismerősre, hiszen alig láttam őt. Most azonban érintésétől vibrálni kezdett minden idegszálam.

– Hova megyünk?

– Ide – torpant meg hirtelen.

Elengedte a kezemet, majd szélesre tárta az egyik szoba ajtaját. A helyiségben teljes volt a sötétség, és nyitott ajtón keresztül hideg áradt ki, amelytől libabőrös lettem.

– Mi ez? – néztem rá kérdő tekintettel.

– Az egyik hálószoba – felelte.

Éreztem, ahogy agyamba szivárgó gondolataim miatt egyre vörösebb és vörösebb leszek, és csak reménykedni tudtam, hogy mindez nem látszik a sötétben.

Evan előre ment, én pedig néhány pillanatnyi gondolkodás után követtem őt.

– Ezért jöttem – mutatott a szoba másik végébe.

Az ablak tárva-nyitva volt: mind a spalettákat, mind pedig magát az üvegezett részt csapkodta a szél. A földön csinos kis tócsába gyűlt az esővíz.

– Hogyhogy kinyílt? – gondolkodtam hangosan.

– Ez egy régi ház. Nem kell hozzá boszorkányság, hogy kinyíljon egy ablak a vihar kellős közepén. Tudnál egy kicsit segíteni?

Eddig csak tisztes távolságból szemléltem, amint Evan próbál a viharosan fújó széllel és a rosszul záródó ablakkal küzdeni.

– Mit csináljak? – léptem közelebb.

– Tudnád tartani a másik felén? Ott, igen.

Miközben Evan dolgozott, engedtem a kísértésnek, és alaposan szemügyre vettem őt.  Világoskék tekintete összeszedettségről árulkodott – nem úgy, mint az enyém: akárhányszor a tükörbe pillantottam, egy felhős tekintetű lány zöld szemei néztek rám vissza. Sötét színű melegítőalsó volt rajta, szürke pulóvere alatt pedig fehér pólót viselt. A póló mostanra gyakorlatilag teljesen átlátszóvá vált, mivel az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Éreztem, amint a víz végigcsorog a hátamon és a mellkasomon, ám nem mozdultam. Igyekeztem pontosan azt csinálni, amit Evan mond nekem.

Körülbelül két perc múlva becsuktuk az ablakot, és úgy tűnt, ezúttal tartósabb lesz az eredmény, mint az első próbálkozás után, amikor is szinte azonnal kinyitotta a viharos erejű szél.

– Remélem, kibírja reggelig – morogta.

Evan afféle mindenesként dolgozott a nagyanyámnál. Ha kellett, ablakokat javított, fát vágott, besegített a konyhán – vagy éppen engem fuvarozott a reptérről. Mindenki természetesnek vette, nekem azonban nem tetszett a dolog. Ugyan nem ismertem olyan jól, de akárhányszor beszéltem vele, mindig az volt az érzésem, hogy sokkal többre lenne képes.

 – Én is – mondtam az ágyra huppanva.

Hátradőltem az ágyon, ami éppen olyan széles volt, mint az, amiben én aludtam. Szinte elvesztem benne, pedig nem voltam kifejezetten aprócska. Néhány pillanat múlva éreztem, amint megsüllyed mellettem a matrac. Evan kiválasztotta azt a helyet, ami a lehető legtávolabb esett tőlem.

– Sajnálom, hogy megijesztettelek – mondta komoly hangon.

– Remélem, nem okoztam fájdalmat a kapálózással – mondtam félig nevetve.

– Semmi olyat, ami ne múlna el holnapra.

– Mit csináltam? – ültem fel szinte rögtön.

Evan kinyújtotta a karját, s a folyosóról beszűrődő halovány fényben láttam, hogy egy hatalmas karmolásnyom éktelenkedik az alkarján. Megragadtam a kezét, hogy alaposabban szemügyre vehessem a sebet, amit világos bőrén ejtettem.

– Annyira sajnálom – mondtam felpillantva.

– Semmiség. Elmúlik.

Tekintetünk összekapcsolódott. Evan szeme tengerkék volt – annak a tengernek a kékje, amely a trópusi szigeteket öleli körül. Tiszta és csillogó. Még sosem éreztem magamat így. Persze, eddig is éreztem már vonzalmat bizonyos fiúk iránt, sőt, még talán azt is mondanám, hogy szerelmes is voltam, de még sosem volt ilyen. Mintha egyszerre jártam volna a mennyországban és játszottam volna a tűzzel. Volt valami titokzatos Evanben. Valami, amitől minden egyes porcikám azt suttogta, hogy meneküljek. Ugyanakkor bíztam is benne. Úgy éreztem, ő talán képes lenne megérteni. Úgy, ahogy másnak soha sem sikerült.

Ösztönösen cselekedtem.

Ajka puha volt, és kezemet a mellkasára tettem. Vizes pólóján keresztül is éreztem testének melegét, amelyhez képest én mintha jégcsapokból lettem volna felépítve. Szinte már éreztem is, amint hátradönt a hatalmas ágyon, kezét végigsimítja az oldalamon, hogy derekamnál utat találjon meztelen bőrömhöz.

De mindez csupán a képzeletem játékának bizonyult: Evan meg sem moccant.

Elhúzódtam tőle. Képtelen voltam leolvasni arcáról az érzelmeit. Zavaromban azt kívántam, bárcsak a föld alá süllyednék. Mégis mit képzeltem?! Hiszen nem is ismerjük egymást. Lehet, hogy barátnője van. Vagy akár felesége. Pár évvel idősebbnek tűnt nálam. Bármi lehetséges volt.

– Azt… azt hiszem, jobb lenne, ha… – kezdte, ám a szavába vágtam:

– Ne haragudj! Nagyon-nagyon sajnálom.

Felpattantam, és néhány pillanat múlva már a folyosón voltam. Gyors lépteimből futás lett, amelynek zaját elnyelte a vastag padlószőnyeg.

Életem egyik legborzasztóbb éjszakáját töltöttem ezek után az ágyban forgolódva. Újra és újra végigpörgettem magamban az eseményeket, és képtelen lettem volna megmondani, hogy hol hibáztam el a számításaimat. Úgy tűnik, mégsem voltam olyan zseniális a jelek olvasásában, mint régebben hittem.

Ezt követően többször is próbáltam kettesben maradni Evannel, hogy megmagyarázzam neki a történteket – bár abban, hogy mit fogok mondani neki, sosem voltam teljesen biztos. Minél több idő telt el, annál kétségbeesettebbnek és szánalmasabbnak tűnt igyekezetem, így hát végül feladtam.

A napok szinte csak egy-egy szempillantásnak tűntek. Későn kelés, ebéd, olvasás, aztán vacsora a nagyanyámmal – pontban hatkor. Ezt csináltam azóta, hogy ideértem. Egyetlen változás történt az utóbbi napokban: Evan. Egyre több és több időt töltöttem a földszinten, és már nem a hatalmas fotelben olvastam, hanem az ablak melletti, kényelmetlen széken. Ha tehettem volna, minden bizonnyal hosszas sétákat is teszem a környéken, csak hogy „véletlenül” összefuthassak vele, azonban – a nagyanyám kérésének engedelmeskedve – nem igazán hagytam el a házat.

Így telt el egy teljes hét, és végül elérkezett a születésnapom. Délelőtt felhívtak a szüleim, és még a húgom is boldog születésnapot kívánt. Anyám hangja mintha még a szokásosnál is feszültebbnek tűnt volna. Szerettem volna otthon lenni. Ez a hatalmas ház és az elszigeteltség magányossá tett. Az egyetlen, aki korombelinek tűnt, Evan volt, azonban őt még annyit sem láttam, mint a viharos este előtt.

Minden éppen ugyanúgy zajlott, mint egy átlagos napon, kivéve, hogy a vacsora végén egy torta várt rám. Ezt követően a nagyanyám arra kért, hogy csatlakozzam hozzá a dolgozószobájában. Úgy gondoltam, hogy ott akarja odaadni majd az ajándékomat, és nemsokára kiderült, hogy nem is tévedtem.

Egy vékonyka doboz volt, színes masnival a tetején. A fedelet levéve egy nyakláncot pillantottam meg. Az ezüstből készült lánc szemei aprók voltak, és rögtön arra gondoltam, hogy majd csak kivételes alkalmakkor fogom felvenni, nehogy figyelmetlenségemben elszakítsam. A legérdekesebb rész azonban nem a lánc volt, hanem a medál.

Ugyanaz a farkas volt rajta, mint amit az első reggelen a szobám ajtaján és az óta már számos helyen láttam.

– Családi örökség – mondta nagyanyám ellágyult tekintettel. – Még a nagyanyámtól kaptam, aki az ő nagyanyjától örökölte, és így tovább.

– Köszönöm, nagymama – mondtam halkan.

– Attól tartok, hogy nem az ajándék az egyetlen oka annak, hogy megkértelek, csatlakozz hozzám ma este. – Kérdő tekintetemre szinte azonnal folytatta. – Most, hogy nagykorúvá váltál, van valami, amit tudnod kell a családunkról.

Felállt, majd lassan odasétált a hatalmas ablakhoz.

– Majdnem telihold van – mondta.

– Nem tűnt fel – feleltem.

– Észre kellett volna venned – mondta lágyan, holott az ilyesmi máskor ostorként szokott csattani a néma csendben. – A Holdnak nagyon sok köze van a családunkhoz.

Visszajött hozzám, és szokásától eltérően most nem az asztal mögött foglalt helyet, hanem a vendégek számára fenntartott két szék egyikében – éppen mellettem.

– Nem is tudom, hol kezdjem – mondta hangos sóhajjal, amin meglepődtem, hiszen az én nagymamám sosem volt tanácstalan vagy bizonytalan. Mindig pontosan tudta, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy elérje a célját. Végül halkan beszélni kezdett. – A családunk gyökerei igen régre nyúlnak vissza. Az íróasztal mögötti könyvekben a középkorra visszavezethetően megtalálhatóak az őseink. Biztos vagyok benne, hogy anyád sosem mesélt a családunkról – éppen úgy, ahogy az átokról sem, amely bennünket sújt.

– Átokról? – kérdeztem értetlenül.

– Olyasmiről van szó, amelyet nem lesz könnyű majd elfogadnod. Emlékszem még, milyen volt, amikor én hallottam a nagyanyámtól. Hetekbe telt, mire végül elhittem, hogy mindez valóság. Azért, mert a nagyanyám képtelen volt megmutatni nekem. – Egy pillanatra elhallgatott, amellyel csak fokozta rossz érzéseimet. – Az átok, amely bennünket sújt, csak minden második generációban jelentkezik. Ez azt jelenti, hogy jelen volt a nagyanyámnál, nálam – és most már nálad is.

– Kezdek félni – mondtam, és bár talán más helyzetben úgy tűnhetett volna, hogy gúnyolódom, teljesen komolyan gondoltam.

– Helyes. Mert amit most elmondok neked, megváltoztatja majd az egész életedet. És vésd az eszedbe: ez nem olyasmi, ami elől elmenekülhetnél. Ez a múltad és a jövőd – és természetesen most már a jelened is. Nem futhatsz el előle. Ne kövesd el azt a hibát, amit számtalan ősünk megtett.

– Miről beszélsz, Nagymama?

– Minden második generációban lányok születnek a családban. Mindig. És minden generációból legalább egy valakinek születik gyermeke. Ezeknek a lányoknak különleges feladatuk van: arra születtek, hogy másokat vezessenek.

– Mi köze van mindennek a Holdhoz? – kérdeztem.

– Miután beöltötték a tizennyolcadik életévüket, ezek a lányok minden holdtöltekor átváltoznak…

– …farkassá – fejeztem be a mondatot a kezemben lévő nyakláncra bámulva.

– Igen – bólintott a nagyanyám.

– Nagymama, ezt nem mondhatod komolyan – pillantottam fel rá. – Nincsenek természetfeletti lények. Nincsenek vérfarkasok!

Most már egészen biztos voltam benne: a nagyanyámnak elment az esze. Ezért nem tartotta vele anyám annyira szorosan a kapcsolatot, és ezért félt tőle mindenki a házban. Őrült volt, és megvolt a hatalma ahhoz, hogy nyomorúságossá tegye a körülötte lévők életét.

– Tartottam tőle, hogy ezt fogod gondolni – mondta csigalassúsággal.

Fejcsóválva néztem rá, ám ekkor hirtelen megváltozott a szeme. Gyorsan pislogtam néhányat, és rájöttem, hogy csak a képzeletem játszott velem. Ugyanazok a zöld szemek néztek vissza rám, mint amelyek a tükörből is szoktak – a nagyanyámnak éppen olyan szeme volt, mint anyámnak és nekem.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek – mondtam halkan.

– Még mindig nem hiszel nekem…

Nagyanyám lehajtotta a fejét, mintha csak a padlónak beszélne.

– Sajnálom – mondtam.

– Ne tedd. Én sem hittem el először – mondta, majd felpillantott.

– Úristen… – kaptam a szám elé a kezemet.

A jádezöld szemek helyett egy világoskék szempár nézett rám vissza. Pupillája keskeny és függőleges volt. Nagyanyám tekintete szinte világított a sötétben. Amint képes voltam elszakadni tőle, észrevettem, hogy fülei is elkezdtek megváltozni. Megnyúltak, amitől inkább egy elfhez hasonlított, mint egy emberhez.

– Ne kényszeríts rá, hogy tovább változzak – vicsorogta, s fogai helyén agyarak villantak.

Rettegés ült a tekintetemben. Úgy tűnt, hogy ez elegendő bizonyíték arra, hogy hiszek neki, mivel néhány pillanaton belül a nagyanyám ismét úgy nézett ki, mint bármely más napon.

– Igazat mondtál… – suttogtam remegve.

– Természetesen – bólintott. – Holnap telihold lesz.

– És ekkor fogok először átváltozni – mondtam mereven.

– Igen.

– Azt hiszem, eleget hallottam – mondtam felállva, és hagytam, hogy a doboz a földre essen.

– Még valami. A mi családunkból kerül ki a falka királynője már évszázadok óta. Te leszel a következő. Ne gondold azt, hogy elmenekülhetsz!

– Jó éjszakát, Nagymama! – préseltem ki magamból az udvariasságnak megfelelő köszönést, majd elindultam az ajtó felé.

Magam mögött hagytam a nagyanyám dolgozószobáját, majd az egész házat. Amikor az udvarra értem, már rohantam. Hallottam, ahogy talpam alatt megcsikordulnak az aprócska kavicsok, ám mintha mindez csupán valaki mással történt volna. Néhány perc múlva már a fák között futottam.

Holnap ugyanitt leszek. De már nem két lábon fogok futni, hanem négyen. Sokkal gyorsabb leszek, mint amiről valaha is álmodtam. Erős leszek. És ha igaz az, amit a nagyanyám mond, legyőzhetetlen.

Nem ez az, amit mindig is akartam? Hogy erősebb legyek, mint bárki más, hogy soha ne bánthassanak?

Lelassítottam, majd teljesen megálltam. Lerogytam egy kivágott fa törzsére. Hogyan jutottam idáig? Teljesen normális életet éltem. Mindent megtettem, ami tőlem tellett. Kitűnő tanuló voltam, ami miatt ugyan kevés barátom volt, és azok sem túl közeliek, de nem mondhattam, hogy utáltak az emberek. Engedelmes gyerek voltam, sosem szegültem a szüleim akarata ellen.

Hát ez juttatott ide? Az, hogy engedelmes voltam?

Hirtelen ágak reccsenését hallottam magam mögött. Felugrottam, izmaim ugrásra készen, bár fogalmam sem volt, hogy mit tudnék tenni jelen formámban, ha megtámad valaki – vagy valami. A fák közül ismerős alak bukkant ki.

Evan.

– Te vagy az… – mondtam félhangosan. De ekkor már nem volt megállás. A düh, ami a nagyanyámmal való beszélgetés óta gyülemlett bennem, utat keresett magának. – Mintha nem lenne már így is elég szar napom!

– Elmondta – mondta az arcomat fürkészve.

– Te tudtad?!

Üvöltésembe beleremegtek a körülöttünk lévő fák.

– Persze, hogy tudtam. Nem hiszem el, hogy még mindig nem jöttél rá!

– Miről beszélsz?

– Az összes ember, akivel ideérkezésed óta találkoztál… Az emberek, akik gondoskodnak rólad és a nagyanyádról… Mi vagyunk a falka.

Az utolsó szót olyan égő gyűlölettel ejtette ki, hogy azonnal elpárolgott minden dühöm, csak hogy helyét rettegés és szégyen vegye át.

– Szóval ezért utálsz engem – mondtam halkan.

– Nem utállak. Hogy is utálhatnálak… Nem a te hibád. Ahogy az enyém se. Így születtem. Ezért nem mehetek el innen.

– Annyira sajnálom.

Éreztem, amint könnyek peregnek le az arcomon.

– Te is egy vagy közülünk… Fogságban.

– El fogok menni. Nem bírnék ki itt még egy napot.

– Nem érted… Nem futhatsz el. Nincs hova. Gondolod, hogy jobb lenne, ha fájdalmat okoznál valakinek, akit szeretsz?

– Nem… nem, te… nem tudod, hogy mit teszel? – nyögtem.

Evan bólintott.

– Nem arról van szó, hogy nem vagy magadnál. Ott vagy. Valahol a hátsó sarokban. De nem te döntesz. A farkas dönt. Az ösztöneid után mész.

– Nem mehetek el… – tudatosult bennem.

– Nem – rázta meg a fejét Evan.

Visszafojtott könnyeim égették a szememet, s a torkomba gombóc nőtt. Vaksin tapogatózva leültem a rönkre. Kezemben még mindig ott szorongattam a nagyanyámtól kapott ajándékot. Teljes erőből a földhöz vágtam, és csak sajnálni tudtam, hogy nem üvegből van, hogy milliónyi apró darabra törjön szét.

Evan odalépett, és felvette a földről a láncot, majd odasétált hozzám. Karomnál fogva talpra állított, majd kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

– Ez most már a részed – mondta halkan. Kék szeme komolyan csillogott. – El kell fogadnod.

Hosszú ideig csak bámultam rá. Farkasszemet néztünk… szinte el akartam nevetni magamat a kifejezés komikusságától, ám arcizmaim nem engedelmeskedtek.

Végül bólintottam.

Evan babrált egy kicsit a nyaklánccal, s végül hagytam, hogy a nyakamba akassza. Egy hosszú pillanattal tovább időzött kezével a nyakamnál, mint ameddig szükséges lett volna.

Saját magamat is megleptem azzal, amit akkor mondtam:

– Most már kényszeríthetnélek arra a csókra – mondtam, s erőtlenül felnevettem.

– Nem – döntötte oldalra a fejét, miközben tekintetével mintha milliméterről milliméterre haladva vizsgálta volna végig az arcomat. – Talán holnap már igen, de ma még nem.

Tenyerébe fogta az arcomat, és megcsókolt.

Az az egy héttel ezelőtt csók szinte említésre sem méltó, ha ezzel hasonlítom össze – az első igazi csókunkkal. Tűzben égtem. Minden egyes porcikám közelebb és közelebb akart kerülni hozzá. Azt akartam, hogy ujjai bejárják testemet, hogy csókjaival borítson, hogy eggyé váljon a testünk.

Amikor szétváltunk, tekintete arról árulkodott, hogy ő is hasonlóképpen érez. Nem tudtam, hogy ez a kitörni készülő farkas volt-e, vagy pedig én, de nem is igazán érdekelt. Újra meg akartam csókolni, ám eltolt magától.

– Menjünk vissza. A nagyanyád aggódni fog.

– Az örököse vagy az unokája miatt?

– Mindkettő igaz – felelte Evan elgondolkodva.

Egymás kezét fogva botorkáltunk vissza a koromsötét erdőben a házhoz. Visszatérve jöttem csak rá, hogy mennyi időt töltöttünk az erdőben – a ház már csendes és sötét volt. Csak a konyhában és a melléképületekben égett a villany. A nagyanyámat nem zökkentik ki olyan apróságok, mint az én tizennyolcadik születésnapom vagy az eltűnésem.

Evan visszakísért a házhoz, ám a bejáratnál megtorpant, és búcsúzni kezdett. Ajkára tettem mutatóujjamat, majd gyengéd csókot leheltem rá. Határozott mozdulatokkal vezettem be a házba, fel az emeletre, s végül át a szobám küszöbén. Bezártam az ajtót.

Nem mozdult arról a helyről, ahol megállt. Földbe gyökerezett a lába. Amikor megcsókoltam, hátrafelé lépett egyet.

– Biztos vagy benne? – suttogta.

– Még sosem voltam semmiben ennyire biztos – mondtam, s életemben először engedtem, hogy vágyaim átvegyék az irányítást.

Mohón csókolt meg, mintha egész életében másra sem vágyott volna. Csókja szinte fájt, ám az ellenállás legkisebb jelét sem mutattam – én magam is épp ezt akartam.

Ruháink hamarosan a padlón és az ágy keretén hevertek, mi pedig az ágy közepére húzódva merültünk el az egymás iránti viharos érzelmeinkben.

Sosem gondoltam volna, hogy így történik majd: távol az otthonomtól, életem legszörnyűbb traumája után, valaki olyannal, akit alig ismertem. Sosem gondoltam volna, hogy így fogom elveszíteni a szüzességemet.

Reggel kopogásra ébredtem. Rémülten néztem körül, ám Evant sehol sem láttam. Talán álmodtam az egész tegnap estét? Szétszórt ruháim nem erre utaltak, és ez mosolyt csalt arcomra. Magamra kaptam a köntösömet, majd kinyitottam az ajtót, amely mögött nem más állt, mint… Evan.

– Jó reggelt! – köszöntött, és szinte biztos voltam benne, hogy egész este le sem hunyta a szemét.

– Jó reggelt! – mosolyogtam rá. – Gyere be!

– Nem lehet. Csak látni akartalak. Látni akartam, hogy… minden rendben van-e.

– Ha nem jössz be, akkor a küszöbön állva kell majd megcsókolnom téged.

– Értsd meg, hogy…

Már nem tudta befejezni a mondatot. Megcsókoltam, és közben behúztam a szobába. Az ajtó halkan becsukódott mögöttünk, és ekkor már nem volt nehéz meggyőznöm, hogy töltsük együtt a délelőttöt.

Azonban amilyen csodálatos volt a nap első fele, olyan borzasztóan sikerült a második része. Kiderült, hogy Evan az, aki velem lesz majd átváltozásom során. Azzal magyarázta, hogy úgy gondolták, mivel ő a legfiatalabb, ő emlékszik leginkább arra, hogy milyen is volt először átváltozni, és talán ő tudná leginkább megkönnyíteni nekem az első alkalmat. Valahol mélyen nagyon is örültem, hogy nem a nagyanyámmal kell megosztanom ezt az élményt.

Egy nagyobb melléképületben töltöttük a délutánt, ahol Evan megpróbált mindent a tőle telhető legalaposabban elmagyarázni, én pedig elhalmoztam kérdésekkel.

Idegesen járattam a tekintetemet Evanról az ajtóra, majd a fal repedéseire, és bármire, ami egy kicsit is érdekesnek bizonyult. Márpedig ha az ember tudja, hogy fájdalom vár rá, akkor a lehető legunalmasabb dolog is tanulmányozásra alkalmasnak tűnik. Bármit, csak elkerülhesse a végzetét.

Aztán eljött az idő.

A végtagjaimban kezdődött, és onnan terjedt át fokozatosan a testem többi részébe. Először csak bizsergést éreztem, majd hirtelen mintha lángba borult volna minden porcikám.  Ez azonban nem az a kellemes bizsergés volt, mint amit Evan közelében éreztem. Ez abból a fajtából való, amikor ki akarsz szállni. Nem számít, milyen áron, de azt akarod, hogy megszűnjön a fájdalom. Olyan volt, mintha minden csontom egyesével szilánkosra tört volna – vagy ki tudja, talán úgy is történt.

 Négykézlábra estem, és közben üvöltöttem a fájdalomtól. Láttam, ahogyan formára reszelt körmeim karmokká változnak, s éreztem, amint állkapcsom megnyúlik. Már nem is próbáltam meg ellenállni. A bennem rejtőző szörnyeteg lassan átvette felettem az uralmat.

És életemben először elvesztettem az irányítást önmagam felett: a farkas kiszabadult.

 

Amikor felébredtem, a nap sugarai széles sávban kúsztak be a hálószobám ablakán. Milyen különös álom volt, gondoltam. Aztán tekintetem odébb vándorolt, és megláttam a fotelben ülő alakot. Evant elnyomta az álom. Nem csodálkoztam, hiszen előző éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt.

Amikor meg akartam mozdulni, belém hasított a fájdalom. Mintha izomlázam lett volna az egész testemben – csakhogy most olyan izmaimban is éreztem a fájdalmat, amelyekről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek. Tehát mégsem álom volt.

Elfojtott kiáltásomra Evan is azonnal felébredt. Megdörzsölte a szemét, majd feltápászkodott. Odasétált hozzám, és miután bátorító pillantást vetettem rá, leült mellém az ágyra.

– Hogy vagy képes egyáltalán megmozdulni? – nyögtem.

– Egy idő után hozzászoksz – felelte, s a fülem mögé simította a szemembe lógó hajtincseket.

– Nem akarok hozzászokni – suttogtam, mire Evan arca különös kifejezést öltött. Mintha fizikai fájdalom lett volna úrrá rajta, ám nem hiszem, hogy az átváltozás miatt lett volna. – Mi az? Jól vagy?

– Van egy kiút – mondta nagyon lassan.

– Micsoda? Miről beszélsz? Miért nem mondtad eddig?!

– Én… áh… ne haragudj. Nem lett volna szabad megemlítenem.

– Evan! – mondtam fenyegetően. – Mondd el!

– Nem. Felejtsd el! Kérlek!

Kezemet az alkarjára helyeztem, majd a szemébe néztem.

– Mondd el!

Amikor megszólalt, éreztem, hogy nem a saját akaratából osztja meg velem, amit mond. Igazam volt. Most már bármire kényszeríthettem őt. Nem csak a szeretője, hanem a jövendőbeli királynője is ült előtte.

– Gertrude-ról van szó.

– Mi van a nagyanyámmal?

– Meg kell ölnöd.

– Mi?!

– Ha meg akarod törni az átkot, meg kell ölnöd a nagyanyádat – hadarta lesütött szemmel.

– És ezzel tényleg megtörne az átok?

– Még mindig farkas lennél, de nem kéne átváltoznod. Csak akkor, ha valóban akarnád.

– Rajtad… rajtad is segítene? – kérdeztem a takarómat bámulva.

– Mindenkin segítene – felelte Evan, mire felkaptam a tekintetemet.

– Akkor hogyhogy… hogyhogy nem tettetek még semmit?

– Nem lehet. Nem csak azért nem, mert fizikailag képtelenek lennénk rá, hiszen a királynőnk. Még ha sikerülne is valahogy megölnünk, az átok nem törne meg. Egy leszármazottjának kell megtennie.

Sokáig ültünk ezután csendben, és Evan szavai visszhangoztak a fejemben.

Megtörne az átok… Magamért sosem lennék képes megtenni. De Evanért… Vajon képes lennék rá, hogy megtegyem Evanért? És Rose-ért? És az összes többi emberért? És Evan családjáért? A többi ember családjáért?

És persze végső soron saját magamért is.

Szinte bármire képes lettem volna, csak hogy ne kelljen még egyszer átélnem az előző éjszakát.  Szinte bármire…

De képes lettem volna megölni a saját nagyanyámat?

Evan többet nem említette a dolgot, ám néha rajtakaptam, hogy különös tekintettel méreget. Nem tudhatom, hogy vajon mi járt ilyenkor a fejében, de nem is mertem megkérdezni. Nem akartam szembesülni a problémával, és a hatalmas felelősséggel, amelyet az élet rám rótt.

Eddig is rengeteget olvastam, ám most már gyakorlatilag semmi mást nem csináltam, ha éppen nem a nagyanyám parancsait követtem vagy Evannel voltam. A kitalált világok biztonságosak voltak, s a szereplőik kiszámíthatóak, érthetőek. Legkésőbb a könyv utolsó lapját olvasva minden indítékra és történésre fény derült. Az élet ezzel szemben képtelenségnek tűnt, kiszámíthatatlannak és veszélyesnek. Egyetlen biztos pontja a telihold volt. A telihold és az elkerülhetetlen fájdalom. És ezzel vissza is értem az eredeti problémámhoz.

Éjszakánként alig aludtam, és ha végül sikerült is álomba sírnom magamat, fájó, bedagadt szemmel ébredtem. A Hold, amely idáig barátságosan világította be a sötét szobát éjjel, most az ellenségemmé vált.

Még az Evannel való kapcsolatom sem hozott igazi enyhülést: titokban kellett találkozgatnunk, és minden egyes mosolya eszembe juttatta saját kínzó fájdalmamat, amelyet neki is át kellett élnie a telihold ragyogásában.

Néhány hét múlva Evan bemutatta a családját. A szülei egyszerű embereknek tűntek, ám kedvesek és segítőkészek voltak. Testvéreinek látványa, akik mind fiatalabbak voltak nála, csak tovább fokozták szenvedésemet.

A nagyanyám pedig a legkevésbé sem járult hozzá ahhoz, hogy megszeressem őt. Sőt, ahogy egyre többet és többet láttam abból, hogy mit csinál nap, mint nap, valódi gyűlölet született a szívem mélyén. Indokolatlanul utasított el kéréseket és szabott ki büntetéseket. Jéghideg tekintete szinte sosem enyhült, és akaratlanul is elgondolkodtam, hogy vajon ő uralja-e a farkast, vagy pedig a farkas őt.

Már csak két nap volt a következő holdtöltéig. Azt hittem, rettegésem már tetőződött, ám minden egyes múló perc rácáfolt erre. Ahogy közeledett a telihold, úgy lettek egyre kevésbé és kevésbé átsütve a húsok. Most már megértettem, hogy miért. Étkezései szokásaim és vágyaim a hold fázisát követték. Nem a nagyanyám volt az egyedüli gazdám.

Hirtelen kitárult az ajtó, és az egyik férfi esett be rajta, akit ugyan név szerint nem ismertem, ám tudtam, hogy becsületes ember, akinek családja van. Minél több szerette volt valakinek, annál sebezhetőbbé vált. És a nagyanyám ezt ki is használta, amikor csak tehette.

A férfi odasietett a nagyanyámhoz, és fojtott hangon beszélni kezdett hozzá. Nem hallottam tisztán, hogy mit mondott, ám egy-egy elkapott szóból úgy gondoltam, hogy a fiával történhetett valami. Minden mozdulatából sütött, hogy segítséget kérni jött a királynőjéhez.

A nagyanyám komor arccal hallgatta, majd felemelt kezével utasította a férfit, hogy hallgasson el, aki azonnal engedelmeskedett.

– Amint lesz időm, intézkedni fogok.

A férfi szinte azonnal ismét könyörögni kezdett, mire a nagyanyám hirtelen mozdulattal felállt, és ezzel ellökte a mögötte álló széket. A gazdagon díszített ülőalkalmatosság hatalmas csattanással borult a földre.

Azonnal felpattantam én is, és odarohantam – éppen időben ahhoz, hogy a férfi helyett engem érjenek a nagyanyám megnyúlt körmei. Szemébe néztem, és láttam, hogy a farkas átvette az irányítást. Szeme jéghideg kékjében épphogy csak pislákolt az emberség szikrája. Ismét lecsapni készült, ám ezúttal már én voltam az áldozat. A férfi időközben menekülni kezdett, ami megnyugvással töltött el.

– Nagymama! Én vagyok az – kiáltottam, ám tudtam, hasztalanok szavaim.

A vadállatot nem lehetett megfékezni.

Döntöttem.

Ennek véget kellett érnie. Nem hagyhattam, hogy ártatlan embereket tartson rettegésben. Nem hagyhattam, hogy el kelljen viselniük a fájdalmat, amelyet a hold kiteljesedése okoz. És képtelen voltam tovább elviselni Evan tekintetében a szenvedést, amikor szóba kerültek a testvérei.

Égető fájdalom hasított a karomba, mire elkezdte átvenni az irányítást az eddig szunnyadó fenevad.

Az asztalon különféle kések sorakoztak, mintha csak nekem lettek volna odakészítve. Megragadtam egyet, és támadásba lendültem.

Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még a jegesen csillogó kék tekintetébe bámultam, a következő pillanatban pedig magamhoz öleltem a nagyanyámat.

A penge a szívébe hatolt, és szeme fokozatosan változott vissza zöldes árnyalatúvá. Teste elernyedt, és vele együtt én is a padlóra zuhantam.

Erejének maradékával a kezemre tette a kezét, s ezt suttogta:

– Köszönöm, gyermekem.

Pontosan tudtam, hogy melyik pillanatban távozott belőle az élet – ugyanebben a pillanatban ugyanis kínzó fájdalom járta át a szívemet.

Gertrude halálával együtt megtört az átok is.

És ekkor mindent megértettem.

Tűzforró ujjak érintését éreztem a karomon. Evan. Az az Evan, akit jobban szerettem mindennél ezen a világon, és akinek mindenemet odaadtam, amit csak lehetett. A szerelmemet, az ártatlanságomat és a lelkemet.

Ingerülten löktem le magamról a kezeit, majd saját erőmből feltápászkodtam. A kandalló fölé akasztott tükörben megpillantottam saját magamat. Zöld szemekre számítottam, ám jeges, kék pillantással találkozott a tekintetem. Nem olyan nagy meglepetés, végül is, gondoltam.

Evan felé fordultam.

– Elárultál – mondtam, s hangom mintha valaki másé lett volna.

– Annyira sajnálom, Scarlett…

– Megbocsátok. De… igazságot kell tennem.

– Tudom – mondta, majd odalépett hozzám, és a karjaiba zárt. – Szeretlek.

Megcsókoltam, majd kibontakoztam öleléséből. Elindultam a bejárati ajtó felé, és hamarosan már az udvaron álltam. Körülöttem a falka összes tagja. Mindannyian érezték, amikor a királynőjük meghalt. És amikor az örököse a helyébe lépett. Végignéztem rajtuk. Szántam őket.

Ebbe a döntésbe azonban nem volt beleszólásom.

– Változzatok át!

A tömegen halk morajlás futott végig. Főleg a fiatalabbak zúgolódtak. Az idősebbek csak bólintottak, mintha számítottak volna erre. Mintha mindvégig tudták volna, hogy nemcsak a királynőnek, hanem nekik is áldozatot kell hozniuk a szabadságért.

– Változzatok át! – üvöltöttem olyan hangerővel, hogy körülöttem minden beleremegett.

Nem én szóltam. Nem én döntöttem. Csak engedelmeskedtem a bennem élő ősi erőnek.

Amikor a nagyanyám meghalt, megörököltem a tudást, amelytől eddig elzárva éltem. A pillanat, amikor minden teljesen világossá vált számomra. Az, hogy a nagyanyám feláldozta magát. Éreztem a szeretetét nem csak saját magam, hanem az összes falkatag iránt is.  Éreztem tettei mögött azt a tiszta erényt és az igazságot, amelyet magam is követni igyekeztem.

Utoljára Evan változott át. Tudtam, hogy ez az utolsó alkalom, amikor erre kényszerül, és ez boldogsággal töltött el. Körülnéztem, és világoskék szempárok tucatjaival találtam szembe magamat. Én következem.

Félelem nélkül cselekedtem. Átadtam magamat a fájdalomnak. Egyáltalán nem olyan volt, mint az első alkalommal. Akkor szinte megbénított a félelem és a pánik. Most azonban magabiztosan, tudatosan választottam a fájdalmat.

Felpillantottam a vérvörös holdra. Magasan járt és fénye mindent különös ragyogásba vont. Arra gondoltam, hogyha mindennek vége lesz, lehet, hogy itt maradok. Talán most, hogy az átok megtört, Evan sem akar majd annyira elmenni innen.

A vérvonalunk járt a fejemben. Az anyám, a nagyanyám. És a lányom, akit a szívem alatt hordtam.