Múlt héten elkapott a hév. Pénteken sokat gondolkoztam, helyrebillent pár dolog a fejemben, és nekiláttam írni. Meg sem álltam egészen a 36. fejezetig – az következik most. Eljutottam egy számomra nagyon kedves jelenetig, igazi fordulópont ez, és bár nehezebbnek bizonyult, mint hittem, és végül kevésbé lett heves, mint eleinte képzeltem, örülök, hogy így alakult. (Néha előfordul ez: az ember eltervez valamit, aztán valahogy mégis másképp történik. Talán erre mondják azt az írók, hogy a karakter mást akart. Másmilyen volt a felütés, így a(z egyik) főszereplőm másképp reagált, mint elsőre gondoltam. Erősebb volt benne a kétségbeesés, a beletörődés, mint a düh.
Tegnap pedig hajmosás közben eszembe jutott valami érdekes. (Úgy látszik, ami Agatha Christie-nél a mosogatás, az nálam a hajmosás…) Nem szándékosan írtam meg úgy az egyik főszereplőm hátterét, hogy az most újabb értelmet nyerjen, mégis így történt. Néha egyszerűen csak klappolnak a dolgok. Isteni érzés.