Maga a tökély

1. rész

Nem hiszem, hogy sok ember elmondhatná még ugyanazt, amit én: mintacsaládom van. A szüleim az egyetemen ismerkedtek meg, egymásba szerettek, majd néhány évvel később összeházasodtak, és jöttem én. Apámnak nincs testvére, viszont anyámnak van egy ikertestvére, akivel mintha mindent ugyanúgy csináltak volna: ugyanott tanultak, ugyanabba a városba költöztek, szinte ugyanakkor mentek férjhez, és nagyjából hasonló időpontban estek teherbe is.

Így alakult hát, hogy bár sosem született testvérem, mégis volt: együtt nőttem fel az unokatestvéremmel, Sarah-val, aki csupán két hónappal fiatalabb nálam. Eleinte nagyon szerettük egymást, aztán ez a ragaszkodás valahol az általános iskola közepe táján átcsapott utálatba, csak hogy ismét legjobb barátokká váljunk középiskolás korunkban.

És éppen ekkor, valahol a gimnáziumi éveink kellős közepén érkezett meg Christian.

Egy nap Jeff, a nagynéném férje hazaállított ezzel a fiúval, és kijelentette, hogy mától ott fog lakni a vendégszobában. Sarah a legkedvesebb lány, akivel valaha is találkoztam, így örömmel fogadta az újdonsült „testvérét”, de nem kellett az unokatestvérem nyájas természetével rendelkezni ahhoz, hogy az ember szívét meglágyítsa Christian története.

Egy évvel idősebb nálam és Sarahnál – legalábbis mindig így gondoltam rá, mert felettünk járt egy évfolyammal, hiába volt a tényleges korkülönbség hat hónap körül. Az apját már jó pár éve elvesztette egy munkahelyi balesetben, az anyja pedig nem sokkal azelőtt hunyt el rákban. Az apa régi barátja volt a nagynéném férjének, ám a baleset után Christian és az édesanyja elköltöztek az ország másik végébe, hogy új életet kezdjenek. A régi barátságra és az üresen álló vendégszobára tekintettel Karen és Jeff úgy döntöttek, magukhoz veszik a fiút.

Amikor megérkeztek, Christian csak állt ott, mint aki teljesen eltévedt, és azt sem tudja, hol is van éppen. Sarah azonnal megsajnálta, és belekarolt, hogy elráncigálja a vendégszoba irányába. Olyan döbbent képet vágott, hogy unokatestvérem majdnem elnevette magát. Mindezt első kézből tudom, mert Sarah azonnal kisurrant a kertbe, hogy felhívjon, és mindent részletesen elmondjon.

Nem mondtam otthon semmit, de negyed óra sem telt el az után, hogy leraktam a telefont, Anya már rá is jött, hogy tudom. Egyébként is nagyon jól rá szokott érezni az ilyesmire, de aznap este minden bizonnyal nyitott könyv lehettem, mert még Apa is furán nézett rám, amikor beléptem a konyhába. Anya nagyon sóhajtott, majd mindent elmondtak. Ők már tudták néhány napja, így túl voltak az első sokkon. Én nem olvasok olyan jól az emberekben, mint Anya, de még én is láttam, hogy őket is megdöbbentette a dolog.

Azon a hétvégén átmentünk Sarah-ékhoz ebédelni. Akkor láttam először Christiant. Magas volt és vékony. Sötét haja csak azért nem lógott a szemébe, mert gondosan oldalra fésülte. És micsoda szerencse, hogy így tett, mert lenyűgöző volt a tekintete. Nem a szürke szín, és nem is az, hogy úgy éreztem, mintha azonnal átlátna rajtam. Az lepett meg igazán, hogy olyan végtelenül üresnek tűnt. A legtöbb embernél legalább a kíváncsiság szikráját megpillanthatjuk, ha megismerkednek valakivel; Christian azonban olyan volt, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog.

Nem volt ellenséges vagy nemtörődöm, nem erre gondolok. Udvarias volt, bemutatkozott, és ha kérdeztük, szűkszavúan válaszolt is. De ennyi volt az egész – ezt leszámítva egyszer sem szólalt meg. Hónapokba, sőt, évekbe tellett, hogy megeredjen a nyelve, ám sosem lett belőle olyasvalaki, aki lyukat beszél a másik hasába. Ebéd közben végig arra gondoltam, hogy milyen kellemetlen lehet neki az egész szituáció – valószínűleg úgy érzi magát, mintha cirkuszi látványosság lenne. Ugyan senki sem bámulta, mégis fura volt a légkör. Szokatlan volt a szituáció. De talán csak én éreztem így. Úgy láttam, a többiek igyekeznek a lehető legtermészetesebben viselkedni – talán nem is okozott számukra nehézséget.

Egyesével végigpillantottam az asztalnál ülőkön, majd elmosolyodtam. Még csak véletlenül sem képzeltem volna, hogy az én tökéletes kis családom ilyen helyzetbe kerül egyszer, és nagyon is kedvemre való volt, amit láttam. Mindenki igyekezett elfogadni a változást, és befogadni az új jövevényt. Eleinte azt hittem, hogy csupán átmeneti állapotról van szó, ám akkor, ott, csupán néhány nappal Christian érkezése után rájöttem, hogy erről szó sincs. Kimondatlan, egyhangú döntésként lebegett a levegőben: amennyiben velünk akar maradni, mi leszünk az új családja.

Befogadtuk őt – és nem csak a szó hagyományos értelmében.

 

2. rész

– Nem tudtam, hogy szoktál rajzolni.

Egy ideje már az ajtófélfának dőlve figyel, mire megszólal. Azt hiszi, nem veszem észre, mert háttal ülök az ajtónak. Nem jó helyen van ez az asztal, de annyira talán mégsem zavar, hiszen nem raktam odébb.

Minden ugyanúgy van, mint akkor, amikor idejöttem. Persze, ki lett cserélve egy-két dolog az elmúlt másfél évben, és a szekrényben már az én ruháim vannak a törölközők és ágyneműk helyett, de ezt leszámítva nem sok minden változott.

– Most már tudod – felelem egy kis hallgatás után.

Ismét csend borul ránk, én pedig folytatom a satírozást.

– Megnézhetem? – csendül újra a hangja.

Megdermedek. Fura érzés lenne beengedni a „privát szférámba”. Nem ez az első alkalom, hogy találkozunk, mégsem tudok róla semmit. Sarah-val, persze, más a helyzet. Egyrészt együtt élünk, látom őt minden egyes nap, kivéve, amikor elmegy valami hülye táborba, ahová mindig megpróbál engem is magával rángatni. Szerencsére nem erőlteti; egy-két próbálkozás után mindig feladja.

Kedvelem Sarah-t. Egy kicsit olyan, mintha a húgom lenne. Talán az unokatestvérek jobb hasonlat lenne. Ez a lány, April, sokkal inkább olyan neki, mint egy testvér. Rengeteg időt töltenek együtt. Néha Sarah alszik ott, néha pedig – mint most is – April jön hozzánk. Nem tudom, régen hol aludt, de most Sarah-val van egy szobában.

Hosszasan habozok, mielőtt bólintok, de nem mondok semmit, hátha nem látja, és inkább elmegy.

Nem teszi.

Bejön a szobába, majd odalép hozzám. Megáll mellettem, mintha várna valamire, és ekkor rájövök, hogy talán azt szeretné, hogy odaadjak neki egy köteg papírlapot, amit megnézhet. Kihúzom az egyik fiókot, kiveszek egy mappát, amiben félkész vázlatok vannak, és odanyújtom neki. Elveszi, majd se szó, se beszéd, leül az ágyamra. Nekiveti a hátát a falnak, és a félhomályban szemügyre veszi a rajzokat.

– Azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki nem a kakasokkal kel és fekszik.

Mindig ilyen fura dolgokat mond. Kakasok és hasonlók, ahelyett, hogy simán csak azt mondaná, hogy korán. Persze tudom, hogy csak beszélgetni próbál – hiszen nem ez az első alkalom, hogy itt alszik. Nyilván észrevette már, hogy sokáig ég nálam a lámpa. Sarah szobája az enyém mellett van, és hozzám még csukott ajtónál is beszűrődik az ajtó alatt a fény, az a lány pedig szinte sosem csukja be a szobája ajtaját.

Nem tudom, mit mondhatnék. Ha előadom neki az elméletemet, nyilván megsértődik majd. Ez az általános reakció arra, ha az ember kimondja az igazat. Úgyhogy végül némi gondolkodás után úgy döntök, hogy nem felelek, inkább maradok annál, amihez legalább valamennyire értek.

– Miért rajzolsz? – tesz fel ismét egy kérdést.

Egy kicsit dühít a kérdés. Pont úgy viselkedik, mint valami kisgyerek! Folyton kérdezősködik, mindent kommentál, egyszerűen nem tud csendben maradni! De aztán eljut az agyamig, hogy pontosan mit is mondott, és annyira megdöbbenek, hogy visszakérdezek.

– Hogyhogy miért?

– Miért csinálod?

Egy hosszú pillanatra egymásra nézünk.

Nagyon hasonlít Sarah-ra. Vörösesszőke haj, kék szem, hosszúkás arc, pisze orr. Valami miatt mégis teljesen különbözőnek tetszenek. Talán az lehet az oka, hogy Sarah állandóan vidám. Szemében is ugyanaz a naiv mosoly csillan, mint ami a szája szegletében bujkál. Van valami fura abban, ahogy April rám néz, de nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mi is az.

Végül visszafordulok, és kérdéssel felelek a kérdésre.

– Te miért hallgatsz folyton zenét?

– Nem hallgatok folyton zenét – felel döbbenten.

– Tényleg, néha a tévét nézed – vonom meg a vállamat. – Éjszaka talán csend van körülötted.

– Éjszaka fülhallgatót használok – motyogja, majd hangosabban hozzáteszi: – Ezért utálsz?

Annyira megdöbbenek, hogy még a ceruzát is leejtem a papírra. Szerencsére úgy tűnik, mintha levágtam volna az asztalra, úgyhogy oldalra fordulok, és úgy kérdezem:

– Azt hiszed, nem kedvellek, mert hangos vagy?

– Nem tudom – suttogja, majd felpattan az ágyról. A vázlatos mappa lecsúszik a földre, de April mintha észre sem venné. – Bocs, hogy zavartalak.

Elindul az ajtó felé, én pedig egy másodpercig értetlenül bámulok utána. Felállok, majd elindulok utána. Nem túl nagy a szobám, nekem három lépés az egész. Neki azonban több, így még azelőtt érek oda, hogy kitenné a lábát az ajtón. Megragadom a kezét, és magam felé fordítom.

– Nem utállak – mondom olyan halkan, ahogyan csak tudom.

Különös fény csillan a szemében, és a következő pillanatban azt veszem észre, hogy ajkát az enyémhez nyomja.

Érzem, hogy megdermedek. Mintha jéghideg tél lennék, ő pedig perzselő nyár. Az ellentét annyira nyilvánvalónak tűnik. Talán pont ezért vonzom?

Elhúzódik tőlem, majd rémült tekintettel hátrálni kezd. El akar fordulni, menekülne, de én még mindig szorosan markolom a csuklóját.

Ezután mintha kívülről látnám csak az eseményeket: anélkül lépek el mellette, hogy elengedném, és behúzom az ajtót. Magamhoz rántom, majd megcsókolom. Nem olyan kislányos módon, mint ahogyan ő tette, hanem erősen, szenvedélyesen. Fogalmam sincs, honnan jött ez a vágy; olyan, mintha nem én irányítanám a saját testemet.

Valahol, az agyam hátsó részében felmerül a kétely: mi van, ha mégsem akarja? Mi van, ha meggondolta magát? Mi van, ha rájött, hogy az egész csupán egy hatalmas tévedés? Mi van, ha óriási hibát követek el?

Ám ekkor magamon érzem az érintését, és gyengéden az ágy felé kezd húzni. Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan mit is akar, hogy meddig akar elmenni – azt viszont tudom, hogy ha ő nem állít meg, én képtelen lennék visszafogni magamat.

Nem állít meg.

Eltol magától, majd leveszi a pizsama felsőjét. Ezután lehámozza rólam a pólómat, én pedig megszabadítom mindkettőnket a többi ruhától. Lefektetem, majd végigcsókolom a nyakától a köldökéig. Mielőtt bármi egyebet is csinálhatnék, visszahúz magához, majd a fülembe suttogva megkérdezi, hogy van-e óvszerem. Bólintok, mire ő egy kicsit meglepetten néz rám.

– Mi az? – kérdezem.

– Én csak… nem… Sosem láttalak még senkivel – feleli.

– Nem ismertél régen.

– Most sem ismerlek – néz a szemembe komolyan, majd ismét a számra tapasztja a sajátját.

Hosszú idő óta először érzem azt, hogy ismét élek.

 

3. rész

Az egész olyan volt, mint egy hosszú, ködös álom. Ha egyedül ébredtem, elég volt egyetlen kósza gondolat, és máris mosollyal indult a napom. Életemben először találtam egy olyan helyet, ahol nem éreztem úgy, hogy bármilyen keményen is próbálkozom, egyszerűen nem elég, amit nyújtok. Amikor Christiannal voltam, minden egyszerű volt. Nem voltak elvárások, nem voltak szabályok – csak felszabadító mámor.

Hivatalosan nem voltunk együtt. Nem beszéltünk róla nyíltan sosem, de mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy rajtunk kívül senki sem tudhat arról, hogy mi folyik közöttünk. Ez volt az egyetlen dolog, amit még Sarah-nak sem mondtam el soha.

Előfordult, hogy járni kezdtem valakivel, de Christian soha egyetlen szót sem szólt. Kérdések nélkül megértett mindent, és olyankor néhány hétig igyekeztem még csak rá sem nézni. Aztán véletlenül kettesben maradtam vele, és minden kezdődött elölről.

Nem éreztem úgy, mintha megcsaltam volna bárkit is. Ez Christian esetében még igaz is volt, hiszen nem volt a pasim. A probléma ott kezdődött, hogy nem éreztem bűntudatot, amikor megcsókoltam őt, hiába jártam valaki mással. Ennek ellenére beláttam, hogy nem helyes, amit teszek, így a következő napon szakítottam az aktuális sráccal.

Néhány próbálkozás után feladtam. Néha-néha elmentem egy-egy randira, de inkább próbáltam kerülni más fiúk társaságát. Nem tűnt helyesnek, hogy ezt tegyem velük. Christian sosem vont felelősségre, nem kérdezett semmit – és sosem láttam őt senkivel.

Akkoriban rengeteg olyan dolgot tettem, amit meg kellett volna kérdőjeleznem. Soha, egyszer sem álltam meg, hogy elgondolkozzam azon, mégis ki ő nekem. Eszembe jutott, de inkább elhessegettem a gondolatot, hogy ne kelljen szembe néznem vele. Hiszen nem ártottunk senkinek sem, nem igaz? Hiába emlegette Sarah egy idő után a bátyjaként, Christian nem volt az unokatestvérem, valójában nem fűzött hozzá rokoni kapcsolat.

Talán bűntudatot kellett volna éreznem, amiért megszegtem valamiféle íratlan szabályt, ám soha, egyetlen pillanatra sem mardosott a kétség. Furának, helytelennek kellett volna éreznem, amit teszünk, ám valójában nagyon hosszú ideig ez volt az egyetlen ösztönös, igazán természetes dolog, amit tettem.

 

4. rész

Isten tudja, mikor láttam Aprilt utoljára.

Ez a második évem az egyetemen, ő pedig elsős. Még ha haza is jövök, nem valószínű, hogy itt van. És ritkán jövök haza. Sarah és April ugyanoda járnak és szobatársak lettek a kollégiumban (olyanok, mint Karen és Diane, mindent együtt csinálnak, pedig nem ikrek), úgyhogy olyankor sem igazán jön át, amikor itthon vannak.

Minden egyes alkalommal, amikor hazautaztam, Karen megkérdezte, hogy mikor mutatom már be a barátnőmet. Hosszú ideig egyértelmű volt a válasz: nincs kit hazahozni, így hát teljesen értelmetlen a kérdés.

Nem mondom, hogy nem jöttem össze néha-néha valakivel, de nem akartam randizgatni, és egyébként is, amíg itthon laktam, ott volt April. Az egyetemen persze megváltozott a helyzet.

És most itthon vagyok – Amyvel. Ezúttal épp rajtunk van a sor, mi megyünk Diane és Caleb otthonába.

Tudom, hogy semmi okom aggódni, hiszen April nem fog jelenetet rendezni. Talán neki is van valakije. Mégis furán érzem magamat. Mintha megszegtem volna valami soha el nem hangzott fogadalmat.

Nem laknak messze tőlünk, így sétálunk. Amy összefűzi az ujjainkat, ám legszívesebben elengedném. Érzem, hogy megmerevedik és jéghideggé válik a kezem, ám a barátnőm mintha észre sem venné. Minden egyes lépéssel egyre idegesebb leszek. Imádkozom, hogy nehogy történjen valami. Tényleg kedvelem Amyt. Nem akarom, hogy April tönkretegye azzal, hogy valami ostobaságot mond vagy csinál.

Diane nyit ajtót, Caleb pedig a nappaliban üdvözöl minket. April még az emeleten van, ám hamarosan ő is megérkezik.

Sokkal jobban hasonlít fogadott húgomra, mint azon az első éjszakán, vagy bármikor utána. Aprilnek különböző korszakai vannak. Volt, hogy csupa kéket meg zöldet hordott. Néha a szoknyákra kapott rá. Máskor a bakancsot nem lehetett leimádkozni a lábáról, még nyáron sem. A fekete korszaka tartott a legtovább – nem bántam, mert bár egyébként nem szeretem az erős sminket, valamiért Aprilt szexinek találtam, amikor magára kente azt a sok fekete festéket. Most szolid, lányos ruhákat húzott magára, mintha csak Sarah szekrényéből szedte volna őket elő.

Átesünk a bemutatkozáson, és hiába figyelem a szemem sarkából végig Aprilt, nem tesz semmit, amivel elárulhatna bennünket. Talán éppen én vagyok az, aki furán viselkedik – bár, kétlem, hogy észrevenné bárki is. Annyira gyanútlan, kedves emberek. Mindig is úgy éreztem, hogy kilógok közülük, de ők sosem éreztették velem, hogy kevesebb vagy más lennék, mint ők.

Eseménytelenül telik az ebéd, és már a desszerten is félig túljutunk, amikor Karen szóba hozza legújabb szenvedélyét (ezúttal hajléktalanoknak gyűjt, de a hátrányos helyzetű gyerekek megsegítésétől kezdve az állatvédelemig mindennel foglalkozott már).

– Még nem vagyok készen a válogatással, de mindjárt befejezem, és jövök is – pattan fel April.

– Ó, drágám, igazán nem sürgős – legyint Karen. – Ráér holnapig.

– Már végeztem – mosolyog rá April kedvesen.

Gyorsan lenyelem az utolsó falatot, majd gondolkodás nélkül megszólalok:

– Sok minden van? Ha gondolod, segítek.

April megtorpan, majd egy pillanatra elgondolkodik.

– Ez igazán kedves lenne tőled, Christian, köszönöm – bólint.

Christian. Mindenki Chrisnek hív – April az egyetlen kivétel. Sosem becézett. Nem tudom, miért, sosem kérdeztem, pedig mindig is érdekelt. Talán úgy gondolja, hogy ezzel nagyobbnak tűnik a kettőnk között lévő távolság a többiek előtt? Vajon mások nevét sem rövidíti, csak idáig fel sem figyeltem erre? Meg kellene kérdeznem.

Felkelek, és látom, hogy Amy is mozdul. Leintem, majd halkan odavetem:

– Egy perc az egész, mindjárt jövök!

Szerencsére Sarah pont akkor dönt úgy, hogy odafordul hozzá, és kérdez tőle valami lányos butaságot, így Amy nem erősködik tovább.

Követem Aprilt a pincébe, ahol a mosókonyhájuk van. Nem ez az első alkalom, hogy itt járok, ám sosem töltöttem itt annyi időt, hogy ki merjem jelenteni: otthon vagyok. Ez tulajdonképpen az egész házra igaz. Bár minden második hétvégén itt ebédeltünk, amikor még itthon laktam (és tudom, hogy az itthon maradtak az én távozásom után is folytatták a hagyományt), semmi különösebb emlék nem fűz ehhez a házhoz.

– Aranyos – szólal meg April, miközben összehajtogatja, majd egy félig teli dobozba teszi a feleslegessé vált ruhákat.

– Az – értek egyet, mert tudom, hogy Amyre gondol.

– Olyan jó, hogy megint mind együtt vagyunk. Mostanában szinte mindig hiányzik valaki…

Egyre csak mondja, és mondja, és ekkor megértem, hogy mi folyik itt.

April képtelen elviselni a csendet. Mindig is ellenségként kezelte az egyedüllétet és zajok hiányát. Amikor együtt voltunk… Nem, javítom ki magamat, amikor még itthon laktam… Amikor még itthon laktam, és lehetőségünk nyílt rá, hogy néha-néha kettesben legyünk, mintha szép lassan javult volna a helyzet. Ahogy telt az idő, egyre kevesebbet fecsegett. Amikor mondott valamit, annak értelme, súlya volt.

Már nem olyan, mint akkor.

Gondolatban a visszafejlődés szóval jellemzem April viselkedését, és tovább hallgatom, ahogy semmiségekről csacsog.

Hiányzott a hangja. A mozdulatai. Az, ahogyan összecsavarja, majd az egyik oldalra igazítja a haját. Hiányzott a mosolya, és hiányzott, ahogyan megvillan a szeme, amikor beleéli magát valamibe. Egészen eddig észre sem vettem, hogy így van, ám most, amikor itt áll előttem, nem tagadhatom le.

Hangtalanul odalépek mögé, és felemelem a kezemet, hogy megérintsem. Leeresztem a karomat, ám ő észreveszi, hogy ott állok mellette, és hátrafordul. Csak néz rám azokkal a hatalmas, kék szemekkel, én pedig próbálom kiolvasni belőle, hogy mit gondolhat.

Keresem benne az érzelmeket – fájdalmat, örömet, vágyat, bármit –, de semmit sem találok. Rádöbbenek, hogy milyen üres a tekintete.

Egyikünk sem mozdul. Nem merek hozzáérni, mert tudom, hogy hová vezetne. Ő pedig nem jön közelebb, mert tudja, hogy ezt a döntést nekem kell meghoznom. Szavak nélkül is megértjük egymást, mint mindig. Mintha nem April és Sarah között lenne az az ikrekhez méltó összhang, hanem közöttünk.

Olyan vagyok, mint egy szenvedélybeteg. Ott állok a kísértés kapujában, és nem tudom, mit tegyek. Egyfajta próba ez. Egy legyőzendő akadály, amelyet a sors az utamba vetett. Ha méltónak találtatok, tovább járhatom a boldogság felé vezető ösvényt.

De az is lehet, hogy áltatom magamat. Valójában csak átvészelem a napokat, amikor nincs a közelemben, sőt, talán még el is hitetem magammal, hogy boldog vagyok, ám amint újra látom, kártyavárként omlik össze a hazugságokból épített életem.

A gond csupán az, hogy bármelyik okfejtés legyen is igaz, bármit is választok, mire kiderül, már úgyis túl késő lesz.

Egyetlen gyors mozdulattal magamhoz rántom, majd megcsókolom.

Felkapom, és a mosógépre ültetem, amin eddig a ruhákat hajtogatta, ő pedig a nyakamat ölelve gondoskodik róla, hogy a közelében maradjak. Nem mintha szükség lenne biztatásra. Reszkető kezekkel gombolja ki az ingemet, bár látom, hogy legszívesebben szétszakítaná. De a látszat mindennél fontosabb.

Majdnem mindennél.

Az egész nem tart tovább néhány percnél, ám arra bőven elég, hogy minden eldőljön.

 

5. rész 

Azt a bizonyos családi ebédet követően sokáig nem találkoztunk.

Persze azonnal megtudtam, hogy szakított a lánnyal. Nem hazudtam, tényleg kedvesnek találtam. Még azt is el kellett ismernem, hogy csinos volt. De mindez nem számított.

Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor jobban kétségbe voltam esve, mint akkor, ott, a mosókonyhánkban. Olybá tűnt, mintha azon a néhány percen múlott volna az életem, a boldogságom, az ép elmém.

Az egyetem elvégzése után könnyebb lett. Sarah hazaköltözött, és munkát kapott a helyi iskolában. Fájdalmas volt az elválás, de egyszer mindenképpen meg kellett történnie. Ki tudja, talán végül mi is néhány utcányira fogunk majd egymástól lakni, mint Anyáék. Mindig elmosolyodtam, ha eszembe jutott ez a gondolat. Egyébként sem lakhattunk volna együtt örökké, hiszen megismerkedett valakivel, és igencsak komolynak tűnt a dolog.

Christiannal a nagyvárosban maradtunk. Könnyű lett volna otthon megértetni, hogy anyagi okokból közösen bérelünk lakást, ám győzködésre semmi szükség nem volt: ők maguk javasolták a dolgot. Sokkal nagyobb lépés volt ez, mint a családunk gondolta – persze ők semmiről sem tudtak.

Sarah-t leszámítva. Hosszasan tanakodtunk, hogy mi legyen, de végül kijelentettem, hogy képtelen vagyok tovább hazugságban élni. Legalább Sarah-nak el akartam mondani – mégis a legjobb barátnőmről volt szó. Olyan volt számomra, mintha a húgom lenne. És azáltal, hogy bevallottam unokatestvéremnek, hogy mi folyt már évek óta az orra előtt, úgy éreztem, mintha részben a családomat is beavattam volna életem legnagyobb titkára. Önámítás volt csupán, hazugság – mégis jobban éreztem magamat tőle.

Csak nézett rám, azzal az ártatlan pillantással, amivel bárkit le tudott volna venni a lábamról, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, amiért nem mondtam el neki már évekkel azelőtt. Ő pedig elmosolyodott, és megkérdezte, hogy mégis hogy gondolhattam, hogy nem tudja. Már réges-régen rájött.

És éppen akkor, amikor már elgondolkoztam rajta, hogy talán mégis be kellene vallani az igazat a családunk előtt – hiszen nem követtünk el semmi bűnös dolgot, nem igaz? –, bomba robbant otthon. Az egész családot megrendítette, amikor kiderült, hogy Christian valójában Jeff fia. Anya azt mondta, hogy nem tudott róla, csupán sejtette, hiszen Karen tudta. Anyának persze nagyon fájt, hogy a húga eltitkolt előle valamit, de gyorsan túltették magukat rajta. Abban azonban még nagyon sokáig nem lehettünk biztosak benne, hogy mi lesz Karen és Jeff házasságával. Bármilyen kapcsolatra rányomná a bélyegét az, ha ilyen hosszú ideig szerepet kell játszaniuk a házastársaknak.

Christian sokkal jobban fogadta, mint gondoltam volna. Beleegyezett, hogy több időt tölt Sarah-val, és bár eleinte vonakodni látszott, végül már nem voltam benne biztos, hogy melyiküknek is jelent nagyobb támogatást az, hogy a testvérével lehet.

És hogy mit jelentett mindez számunkra? Addig a napig bele sem gondoltam igazán…

 

6. rész

Nem én vagyok az első, akit felhívnak. Amikor Jeff – az apám – elmondja, mi történt, eddig ismeretlen fájdalom hasít a mellkasomba. Nem ezen kellene gondolkodnom, nekem mégis azon jár az agyam, hogy vajon miért nem Diane hívott.

Tiszta pólót húzok, és bár még csak félig ébredtem fel, a legfontosabbakat magamhoz véve futólépésben hagyom el a lakást.

Amikor belépek a vakítóan fehér terembe, ökölbe szorul a kezem, és minden csepp önuralmamra szükség van, hogy ne veszítsem el a fejemet.

Azt mondják, nem tudják, meddig marad így. Nem, nem biztos, hogy valaha is felébred.

A következő néhány napban mást sem hallok, mint hogy ne hibáztassam magamat. Bólintok, de ki mást okolhatnék? Nekem kellene ott feküdnöm. Ha nem lettem volna olyan fáradt, nem ajánlja fel, hogy befizeti helyettem azt az istenverte csekket, és most nem érezném úgy, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot.

Látom a szemükön, hogy nem értik, mi történik velem. Legszívesebben rájuk ordítanék, de már megtanultam, hogy a düh nem visz előrébb. És nem is rájuk haragszom – magamnak nem tudok megbocsátani.

 

7. rész

Mintha egy maszatos üvegen keresztül nézné a világot. Minden elmosódott, ködös, életlen. Eleinte félelmetesnek tűnt, de már nem az. Megszokta. Eszébe jut, hogy egyszer azt olvasta, a kezdeti sokk után bármihez hozzá tud szokni az ember. Talán vele is ez történt. A világ úgy öleli körül, mintha egy hosszúra nyúlt álomban élne. Ha felébred, a puha ágynemű alatt találja magát, és ott szuszog majd mellette Christian is.

De nem ébred fel.

Christian néha bejön, üldögél mellette egy darabig, majd hazamegy.

Látja saját magát, amint mozdulatlanul fekszik a hófehér, durva kórházi ágynemű között. Csövek lógnak ki belőle, és mellkasa egyenletesen süllyed, majd emelkedik. Azt gondolná az ember, hogy rémisztő látvány, de Aprilt megnyugtatja saját arca.

Olyan békés az arckifejezése. A tükörbe nézve sosem ezt látta. Vagy érzelmek vihara dúlt rajta, vagy teljes üresség honolt a tekintetében.

Kezdetben nem mozdul a kórteremből – eszébe sem jut, hogy máshova is elmehetne. Egy nap azonban mintha közelebb lenne a valósághoz, mint máskor, és amikor Christian veszi a kabátját, követi. Lakótársa (a barátja? a szerelme?) először vásárolni megy, majd hosszas nézelődés után végül üres kézzel távozik az üzletből. April most először aggódni kezd. Vajon eszik rendesen? Eddig ilyesmi eszébe sem jutott.

Christian a telefonját nyomkodva hazamegy. Otthon mintha nem tudna mit kezdeni magával, fel-alá járkál. Néha leül, ceruzát vesz a kezébe, ám a lap éppolyan üresen marad, mint volt.

April már épp vissza akar menni – visszasüppedni az öntudatlan félálomba –, amikor csöngetnek. Egy gyönyörű, sötéthajú nő áll az ajtóban. Ismerősnek tűnik, de nem emlékszik, hol látta. Legszívesebben hagyná az egészet, ám valamiért azt érzi, hogy ez most fontos. Rá kell jönnie, ki az! Gondolataiba mélyed, szinte észre sem veszi, mi történik körülötte. Végre rájön: Christian egyik munkatársa az, látta valamelyik céges rendezvényen.

Amikor végre felocsúdik gondolataiból, azt látja, hogy a jövevény megcsókolja Christiant, ő pedig visszacsókolja. Egy pillanatig döbbenten nézi az előtte kibontakozó jelenetet. Valami nincs rendben. Nem érez semmit. Lehetetlen…

Egy ideig figyeli, amint Christian egy másik nővel van, majd elindul vissza a kórházba. Nem egyenesen oda megy, inkább csavarog egy kicsit a városban. Mintha minden kezdene értelmet nyerni. Lassan, apránként szivárog a fény elméjébe. Nem tudja, meddig fog tartani, vagy, hogy mi várja majd az út végén, de tudja, hogy mennie kell.

Christian mindig ugyanabban az időpontban jön – ebből tudja, hogy mennyi idő telik el. Nála mintha másképp működnének a dolgok. Van, hogy csupán perceknek tűnik, mire ismét bejön hozzá, máskor pedig mintha hetek telnének el egy-egy néma látogatás között.

Néha April is elmegy közös lakásukba, ám szerelme természetesen mit sem sejt. Sosem időzik sokáig; amikor a sötéthajú munkatárs megjelenik, inkább visszamegy a kórházba.

Végig azt gondolta, hogy átél majd valami különlegeset, ami kirántja ebből a melankolikus állapotból, ám végül mintha magától történne a dolog. Mintha hirtelen valaki úgy döntött volna, hogy elég idő telt volna már el.

April felébred.

 

8. rész

A kórházból már engem hívtak először. Addigra egyébként is ismert ott minden nővér, de April szülei időközben meghagyták, hogy engem értesítsenek először. Én laktam a legközelebb, és természetesen bíztak bennem annyira, hogy tudják, azonnal értesítem őket, amint bármiféle változás történik.

Először mintha meg sem ismert volna. Azt az első mosolyt azonban sosem fogom elfelejteni.

Lassú volt a változás. Túlságosan is soványnak tűnt, és most, hogy ismét mocorgott, beszélt, nevetett és sírt, valahogy sokkal borzalmasabban festett, mint amikor mozdulatlanul hevert az ágyon.

Néhány hét múlva hazaköltözött – nem hozzám; a szülővárosunkba.

– Christian – szólalt meg, amikor az anyja levitte az utolsó táskát is a kocsihoz, és végre kettesben maradtunk. – Ott leszek.

Hosszan az enyémhez érintette ajkát, majd megfordult, és ott hagyott.

Nagyon sokáig nem értettem, hogy mit akart ezzel mondani.

 

9. rész

Gyakran meglátogat minket azóta, hogy hazaköltöztem. Néhány szónál sosem beszélünk többet, akkor sem, ha kettesben maradunk. Én nem kezdeményezek, ő pedig szokás szerint hallgat. Úgy sejtem, könnyebb neki így – én pedig ráérek.

Mostanában úgyis tengernyi időm van. Anya még mindig nem engedi, hogy munkát keressek, és néha hálás is vagyok neki ezért. Van, hogy remegni kezd a kezem, ami megsérült a balesetben, és ettől pánikba esem. Magára az ütközésre nem igazán emlékszem, az utána következő hónapokról pedig csak halvány képek maradtak meg. A lényeggel azért tisztában vagyok.

Gyakran elfog a rettegés, hogy Christian nem engem választ. Hogy talán már össze is költözött azzal a sötéthajú nővel. Hamarosan összeházasodnak, gyerekeik születnek, és ezentúl minden egyes családi összejövetelen el kell majd viselnem.

De Christian egy szóval sem említi őt, én pedig nem hozom szóba – bár ehhez néha minden erőfeszítésemre szükségem van.

Sokkal könnyebb lenne, ha itt lenne velem, de tudom, hogy ezt a döntést nem hozhatom meg helyette. Nem akarom semmire sem kényszeríteni, hiszen én magam sem tudom, milyen következményekkel járna, ő pedig már elveszített egyszer egy családot. Talán a szerelem nem éri meg ezt az áldozatot. Őszintén nem tudom, hogy mi a helyes válasz.

Rengeteg időt töltök gondolkodással, ám úgy érzem, egy helyben toporgok. A gondolkodás itt már nem segít. Tenni pedig semmit sem tudok. Várnom kell. Egészen addig a bizonyos péntekig.

Egyedül vagyok otthon, amikor kopognak az ajtón. Kinyitom, és ott áll előttem Christian. Nem köszön, nem mond semmit; egyszerűen csak megcsókol.

Talán nem tűnik hatalmas dolognak mindazok után, ami eddig történt, mégis, mindent eldönt.

Fogalmam sincsen, hogyan reagálnak majd a szüleink, a barátaink, az ismerőseink. Valószínűleg nem is számít.

Mert életemben először valóban úgy érzem, nem vagyok egyedül.

 

Back to Top