Huszadik fejezet – Ups and downs, avagy egyszer fent, egyszer lent

Azon gondolkodom, hogy amikor elkezdtem (prózát) írni, valamikor általános iskola vége felé*, akkor vajon mennyire ment könnyen. Azt hiszem, így visszagondolva, hogy nehézkesen ment, mint általában minden, amit első ízben próbálunk ki.

Aztán egyre könnyebb lett. Majd a mindennapjaim részévé vált. Szenvedtem, ha nem írhattam. (Ez talán egy másik bejegyzés témája inkább, de röviden csak annyit, hogy ha nem tudok írni, akkor általában csak gyűlik, gyűlik bennem a kikívánkozó szöveg, mintha egyfajta feszültség lenne, amit le kell vezetnem. És végül félreteszek mindent és leülök a gép elé, hogy pötyögjek pár sort.)

Aztán valahogy kb. az elmúlt fél év során egyszerűen csak… megváltoztak a dolgok. Még mindig megvan a késztetés, még mindig jár az agyam, még mindig újabb és újabb történeteket találok ki, de már nehezen megy maga az írás. Mintha elfáradtam volna testben és lélekben, és egy kis pihenésre lenne szükségem. Hiába tudom, hogy az írás megoldásként szolgálhatna, egyre azon kapom magamat, hogy helyette inkább sorozatot nézek, wow-ozok… Nem, még csak nem is olvasok. Mostanában mindent, ami agyi tevékenységgel jár, nehezebben végzek. Ehhez kapcsolódik az, hogy szinte már örömömet lelem a fizikai munkában, majd annak eredményében. Gyorsan beérő dolgok ezek: az ember rendet rak, aztán utána nézheti a szép rendet.

Az írás nem ilyen. Az írás egy nagyon hosszú folyamat. Először megszületik benned az ötlet, csírázik, gyökeret ereszt, átszövi a gondolataidat… És aztán le kell ülnöd, hogy kidolgozd a részleteket, mert anélkül csupán egy elnagyolt tákolmányod lesz. És még ha ez sikerül is, a valódi győzelem (ami az olvasók elérése) még váratni fog magára. Már ha egyáltalán eljön, persze…

Így lett hát az, hogy mostanában tudatosan kényszerítem magamat írásra, olvasásra. Amikor már leültem, akkor könnyedén megy, főleg az utóbbi,  de az egész valahogy nem stimmel. Talán túl sok az olyan dolog az életemben, ami csalódást okoz. Nem szeretnék még egyet. És még egyet. És még egyet. Minden egyes novellával, regénnyel valahogy egyre csak magasabb lesz az elégedetlenségi mutató. Mert nem szeretek feleslegesen dolgozni. Nem szoktam önmagukért csinálni dolgokat. És ha nem kapok pozitív visszajelzéseket, akkor könnyen elbátortalanodom, feleslegesnek kezdem látni a dolgokat.

* Azóta is bánt, hogy elveszett az akkori regénykezdeményem. Nem mintha olyan hűde izgalmas és fordulatos lett volna az a max. két fejezet, ami megvolt, de valószínűleg annyi sem, csak úgy a miheztartás végett. Floppyn volt még, emlékszem. Hiába, öreg vagyok már, én még emlékszem ilyen ősrégi dolgokra!

Back to Top