Elemek akadémiája

Első befejezett regényem, ami jobb, hogy a fiók mélyén maradt. :)

Elemek akadémiája borító Ajánló 

Lily Parker életébe azon a napon kapcsolódunk be, amikor megérkezik az oroszországi Szent András Egyetemre. Hamarosan igazi otthonná válik számára az eleinte gyűlöletesnek tartott bentlakásos iskola, hiszen megismerkedik több tanulóval is, lebilincseli a vadregényes táj, és rájön, hogy mennyi lehetőséget biztosít szibériai egyetem. Legjobb barátja Mark lesz, aki éppen a vele szomszédos szobában lakik, és igen ellentmondásos, ám szeretetreméltó személy. Nem kell hozzá sok idő, hogy Lily élete a feje tetejére álljon, hiszen hamarosan meghívást kap a rejtélyes Atia nevezetű klubba, ahol olyan emberek várják, mint például Alexei, a titokzatos, ám felettébb vonzó felsőbbéves; Erik, aki bár barátságos, nyílt és őszinte, olyan információk birtokában van, amelyek Lily életének eddig nem is sejtett titkait tárják fel, vagy Jelena, aki egyfajta mentorrá válik a lány számára.

Hamarosan halálesetek kavarják fel az iskola békésen folydogáló életét, amelyeknek úgy tűnik, hogy közük van a klubhoz, és minél több idő telik el, annál inkább egyértelművé válik, hogy magához a mit sem sejtő Lilyhez is… 

A tovább mögött egy részletet olvashattok, illetve le is tölthetitek a regényt. 

Részlet

“…az út egy hatalmas, sötétzöld épületben végződött. Rövid gondolkodás után jobbra indultam, hogy keressek egy bejáratot vagy egy táblát – bármit, aminek segítségével rájöhetnék, hogy mi lehet ez, közben pedig végig azon morfondíroztam, hogy mégis mi a csuda lehet itt az iskolától nem messze elhelyezve. Talán egy sportpálya, amit Mark említett? Esetleg valami hangár? Vagy talán itt tartották az iskolához tartozó járműveket? Netalántán…

– Áuhh – kiáltottam fel, de kiáltásom elhalt egy hatalmas tenyér alatt, amelyet a számra szorított tulajdonosa. Az alak teljesen feketébe volt öltözve, és egy símaszk volt rajta, minek következtében csak a szemeit láthattam az arcából. Gyönyörű, smaragdzöld tekintet vetődött rám, és azonnal tudtam, hogy ki az, aki éppen rajtam fekszik, merthogy az alak nem csak befogta a számat, de mindezt aközben tette, hogy ledöntött a lábamról, mintha valami kommandós osztag tagja lenne, és én lennék az elfogandó célszemély.

– Te nem vagy játékos – jelentette ki, miközben leszállt rólam.

– Nahát, mit nem mondasz. Nem, tényleg nem vagyok. Mi… milyen játékról is van szó? Valami Counter-Strike-ot játszotok a valóságba leképezve, vagy mi? – kezdtem el karattyolni idegesen, ám mire rájöttem, hogy ez máris túl sok volt, és meg kellett volna álljak egy egyszerű „nem”-nél, addigra már késő volt: túl sok felesleges mondat hagyta el a számat. Megpróbáltam egy félszeg mosolyt összehozni, de úgy éreztem, hogy nem lehettem túl sikeres, és ezért inkább elkezdtem a környezetemet bámulni: a földet, az épületet, a fákat… Lehúzta a maszkot, majd füléhez emelte a kezét, és beleszólt a headsetjébe:

– Itt Alexei. Kiszálltam. – kiszedte a füléből a kis fekete eszközt, és a hátára vetette a puskát, amit egészen idáig észre sem vettem. Eltátottam a számat, majd gyorsan becsuktam, és reméltem, hogy nem vette észre. Kettesben vagyok a világ talán legdögösebb pasijával, és mégis úgy viselkedek, mint egy idióta. Na, nem mintha ez olyan meglepő lett volna tőlem, de reméltem, hogy azért az idő múlásával változik majd a szerencsém, és nem kerülök állandóan olyan kellemetlen helyzetbe, mint ez. Kinyújtotta felém a kezét, és akkor vettem észre, hogy még mindig a földön vagyok.

– Köszönöm – mondtam, miután felsegített. Én legalább udvarias vagyok, gondoltam magamban, majd – pusztán az őszinteség kedvéért – hozzátettem: még ha nem is nézek ki ilyen jól. És valóban, ő nagyon jól nézett ki. Fura kommandósnak öltözve éppúgy, mint tegnap az iskola egyenruhájában. Csak bámult rám, mintha még soha senki sem köszönt volna meg neki semmit sem. Ha nem hallottam volna már összesen három alkalommal is beszélni, akkor egészen biztos, hogy azt hiszem, néma.

– Szóval… – kezdtem, de fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, így hát elhallgattam.

– Szóval…? – Nem. Határozottan nem néma. Minden egyes kiejtett hangja simogatott, s borzongás futott végig a gerincem mentén.

– A nevem Lily.

– Tudom. Alexei vagyok.

– Tudom. De te honnan tudod? Mármint az én nevemet.

– Sok mindenkit ismerek. – Egy kitérő válasz. – Szóval mit is csinálsz te itt?

– Sétálgatok? – mondtam valamiért kérdő hangsúllyal, mintha azt várnám, hogy Alexei mindjárt megbüntetne, amiért egyáltalán ki mertem tenni a lábamat a szobámból.

– Engem kérdezel?

– Nem. Nem kérdezlek. Sétálgatok. Csak sétálgatok itt. Felfedezem a környéket. – Túl sok beszéd, megint túl sok.

– Aha.

– Nem… nem lenne kedved sétálni velem? – Te jó ég, mi ütött belém?

– Felfedezni a környéket? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, és olyan arckifejezéssel, amiről nem tudtam eldönteni, hogy vajon mindjárt kitör-e belőle a nevetés, vagy inkább éktelen haragra gerjed.

– Olyasmi, igen.

– Oké.

Nem mozdultunk. Csak álltunk ott egymásra nézve, és én megint majdnem belemerültem abba, hogy tanulmányozzam arcának minden egyes kis vonását, mikor hirtelen feleszméltem, és azt kérdeztem:

– Szóval akkor merre menjünk?

Éppen ugyanabban a pillanatban, amikor ő azt mondta:

– Menjünk arra.

– Oké – vágtam rá gyorsan, majd elindultam abba az irányba, amerre biccentett az előbb. Két lépés múlva már ott is volt mellettem, és immáron együtt róttuk az utat, amely keskenyebb volt, mint az, amelyen idefelé jöttem, és hirtelen felmerült bennem, hogy talán bölcsebb lett volna az általam már bejárt utat választani, de aztán elhessegettem a gondolatot azzal, hogy „ugyan mi történhetne velem itt, az iskola mellett?”

– Nem ártana egy kicsit óvatosabbnak lenned. Sok minden történhet veled, ha egyedül kószálsz errefelé – mondta szinte rögtön az után, hogy elhalt a fejemben a gondolat a veszélyességről. Ez a srác gondolatolvasó, vagy mi?

– Ezt meg hogy érted? – néztem rá kérdőn.

– Vadállatok. Tele van velük az erdő.

– Ezért cipelsz magaddal egy puskát?

– Tessék? – Na lám, mégsem kell neki illemtanórákra járnia. Bár, talán mégis. Még nem bocsátottam meg egészen azt a köszönöm dolgot. Valami hibája neki is kell, hogy legyen, nem? – Ja, hogy ezt? Dehogy. Ez airsoft. Nem hiszem, hogy sok mindenre mennék vele egy vadállat ellen. Talán közelharcra lehetne használni.

– Ó. Hát… rendben. Nem igazán értek az ilyesmihez.

– Miért, mivel foglalkoztál idáig? Vásárolgattál?

– Tessék? – kaptam fel a fejemet, de mikor ránéztem, láttam, hogy nem gondolja komolyan, így elmosolyodtam. – Nem csak azt, bár bevallom, hogy az időm nagy részét az vette el, hogy csini rucikat és kiegészítőket vegyek a plázákban.

Meglepetten nézett rám, mint aki nem hisz a fülének, és igyekeztem ártatlanul és bután pislogni, de valószínűleg nem sikerült, mert így felelt:

– Akkor tehát mit csináltál? – Semmi mosoly. Hihetetlen. Ez a srác sosem mosolyog?

– Hát, nem is tudom. Iskolába jártam. Olvastam, számítógépes játékokkal játszottam, zenét hallgattam, úszni jártam. Nem sok hasznosat, azt hiszem.

– Úsztál?

Bólintottam.

– Versenyeztél is?

– Nem. Anyám szerette volna, ha versenyszerűen sportolok, de nem igazán akartam. Aztán mikor akartam, addigra meg már késő lett.

– Késő?

– Hát, késő, igen. Korábban kellett volna elkezdeni ahhoz, hogy valamit elérjek.

– Miért, talán olimpikon akartál volna lenni?

– Hát, ha már csinálsz valamit, akkor csináld rendesen, nem?

– De. – És végre megtörtént. Elmosolyodott. Na jó, igazából csak egy félmosoly volt, de az is mosoly, nem igaz? – Mindjárt ott vagyunk.

– Ott? Hol ott? – Egészen elfelejtkeztem arról, hogy merre megyünk. Minden figyelmemet Alexeire összpontosítottam, így fogalmam sem volt róla, hogy merre járunk. Akár a pusztaság közepe felé is indulhatott volna, hogy elvigyen egy elhagyatott helyre, és ott végezzen velem – tudom, mindig is élénk volt a fantáziám –, azt se vettem volna észre. De nem féltem. Nem azért, mert az egyetemen voltunk, hanem egyszerűen azért, mert nyugalommal töltött el, ha vele voltam. Ösztönösen megbíztam benne, bár nem tudtam, hogy miért. Általában nem csaltak meg a megérzéseim, de volt egy olyan érzésem, hogy minden józan ítélőképességemet elvesztettem Alexei mellett. Csak az számított, hogy vele lehessek, hogy hallhassam a hangját, hogy láthassam mosolyogni (oké, oké, félmosoly).

És akkor megláttam. Egy hatalmas folyó, melynek túlpartja szinte csak derengett, olyan távol volt. Alexei megállt, de engem vonzott a víz, s egészen a part széléig merészkedtem. Hátrafordultam, és láttam, hogy Alexei mozdulatlanul áll.

– Miért nem jössz közelebb?

– Én már ezerszer láttam. – Kitérő válasz. Ismét.

– Jól van – vontam meg a vállamat, és visszaindultam hozzá. – Szóval… mi a neve a folyónak?

– Ez a Jenyiszej – döbbent meg Alexei. – Neked fogalmad sem volt róla, hogy hova jössz?

– Dehogynem. Szibériába. Ezt elég megrázkódtatás volt feldolgozni első körben.

– Nem szeretsz itt lenni?

– Nem, azt azért nem mondanám, hogy nem szeretek, csak hát annyira…

– …más – fejezte be helyettem a mondatot. Bólintottam. Más. Igen, teljesen más volt, mint amihez eddig hozzászoktam, és ez egy kicsit félelemmel töltött el. Csak álltam ott zsebre tett kézzel, és figyeltem Alexeit. Most valahogy sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint eddig, és mintha arcvonásai is lágyabbak lettek volna. Közelebb lépett hozzám, és én felnéztem a nálam majdnem egy fejjel magasabb fiúra. Rettenetesen zavarban voltam, de még ezt az érzést is elnyomta az Alexeiből áradó erő, amely ellenállhatatlanul vonzott hozzá.

– Mehetünk? – kérdezte szinte suttogva, és mélyen a szemembe nézett. Valószínűleg nem tudott volna olyat kérdezni, amibe ne egyeztem volna bele, ám még mielőtt megszólalhattam volna, elfordult. Mintha álomból ocsúdtam volna, megtört a bűbáj, és hirtelen eljutott a tudatomig, hogy mennyire fázom.

– Persze, már úgyis fázom egy kicsit – mondtam félig álomittas hangon.

– Pedig elég hosszú lesz még az út visszafelé. A főúton jöttél, nem?

– Nem, nem teljesen. Találtam egy lépcsősort a bokrok mögött.

– Tessék?

– Egy lépcsősort. Tudod. Lépcsők.

– Mióta is vagy itt? Tegnap óta?

– Igen.

– Ez elképesztő. Még nekem is másfél napba telt, mire megtaláltam azt a lépcsősort, de úgy látom, akkor új rekordot állítottál be.

– Hát, igazából véletlen volt. Csak megláttam azt a fénysugarat, és követtem, és most.. itt vagyok.

– Meg is érkeztünk.

Meglepetten néztem körül. Ugyan hova is érkezhettünk volna meg ennyi idő alatt, gondoltam magamban, amikor láttam, hogy valóban megérkeztünk. A lépcsősorhoz. Úgy látszik, Alexei tényleg ismeri a környéket.

– Ha nem haragszol, nem kísérlek vissza. Még van egy kis dolgom. Majd még látjuk egymást – fordult el.

– Alexei!

Megtorpant majd félig visszafordult.

– Örülök, hogy megismerhettelek.

– Én is, Lily.

És a következő pillanatban már el is tűnt a szemem elől.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Írd be a hiányzó számot: *