Tudjátok, vannak azok a pillanatok, amikor az ember egyszerűen csak inkább feladná. Hát, ott vagyok. És nem megy egyedül tovább. Feleslegesnek érzem, amit csinálok. Nem hagyom abba az írást. Talán sosem fogom. De nem reménykedem tovább, hogy bármi is történni fog.
A múltkori írástechnikai játékon egyértelművé vált számomra, hogy nem a Könyvmolyképző az, akiktől én bármit is szeretnék, viszont más egyszerűen nem nagyon van jelenleg Magyarországon, aki hajlandó lenne megpróbálkozni elsőkönyvesekkel. A többi, aki megteszi, nem igazán vállal kockázatot: kifizetteti a szerzőkkel a könyveket. Ennek így nincs értelme.
Feladtam.