Novella, amelyet Neil Gaiman Október a székben c. novellája ihletett.
***
– Nem értem, hogy minek kell évről évre összegyűlnünk – csattant fel Július.
Vörös koktélruhája fölé elegáns kiskabátot húzott, s az embernek az volt az érzése, hogy mindig tökéletes sminkje alatt egy teljesen másik arc lapulhat.
November sóhajtott egyet, majd hátradőlt egyetlen hatalmas fatörzsből kifaragott székében. Mivel se Január, se December nem érkeztek még meg, ő volt a rangidős; neki kellett volna válaszolnia. Azonban ezúttal túlságosan fáradtnak érezte magát, s mivel évről évre napirendre került ez a vita, úgy döntött, hogy idén nem fog belemenni.
– Nem tudom, miért kell folyton nyafognod és elégedetlenkedned – válaszolta Május, aki a képzeletbeli szépségversenyen mindig csak másodikként kullogott a sugárzó Július után.
– Akkor elmondom még egyszer, Július: új főnököt kapunk. Muszáj összegyűlnünk, hogy megbeszéljük az elkövetkezendő év teendőit. – Október keresztbefonta a karját, s úgy állt az ablak mellett, a falnak dőlve. Sötét színű garbót viselt, kerek szemüvege pedig folyton lecsúszott, így időről időre meg kellett igazgatnia.
– Mint mindig – felelte Július, miközben összehúzott szemmel meredt Októberre.
Tulajdonképpen egész helyes fiú volt ez az Október, de állandó okoskodása miatt egyik lány sem maradt meg túl sokáig mellette – már amelyik egyáltalán szóba állt vele. Július természetesen rangján alulinak érezte, hogy bárki mással is viszonyba bonyolódjék, mint a szívtipró Februárral, akire viszont egyikük se számíthatott hosszú távon. Így hát akárhányszor is találkoztak, mindig Július és Február szakításától volt hangos az összejövetel – már amikor éppen nem turbékoltak, olyankor viszont a karót nyelt, középkorú Szeptember kisasszony szemét forgatva próbált tüntetően nem odanézni.
Szeptember igazán csinos volt a maga módján, de az, hogy állandóan fekete ruhába öltözött, s sötétbarna haját kontyba tűzve viselte, nem volt túl bizalomgerjesztő. Szigorú tekintete és vonallá préselt szája szintén nem javított a népszerűségén.
– Halihó! – robogott be Február, majd egy sugárzó mosoly kíséretében azért még hozzátette: – Remélem, nem kezdtétek el nélkülem a bulit!
– Nélküled soha – termett ott Július és hagyta, hogy Február átkarolja.
November megkönnyebbülten pislogott az újonnan érkezőre. Igazán nem volt türelme most egy olyan jelenethez, mint amit két éve rendeztek. Éppen előző nap szakítottak, és egész végig csak egymást ócsárolták. Még mindig jobb így, mint vitákkal tarkítva.
Május durcásan elkezdett beszélgetni Októberrel, miközben nyíltan utálkozó pillantásokat lövellt a flörtölő Július felé. Ekkor futott be Március és Április, a két legifjabb, akik történetesen ikrek voltak. Április vörös, csigás haját most kiengedve viselte, de ezen kívül szinte ugyanúgy nézett ki, mint fivére, Március. Mindketten zöld pólóban, farmerban és tornacipőben feszítettek, s láthatólag jól szórakoztak valamin. Gyors köszönés után körülvették Novembert, aki máris jobban érezte magát az ikrek társaságában.
Ekkor észrevétlenül bejött Június, de a hangzavarban senki sem hallotta a köszönését. Szerencsére nem sokkal utána megérkezett Augusztus is, aki finom vonásaival bátran versenyezhetett volna Februárral a hölgyek kegyeiért, ám őt nem olyan fából faragták. Neki csak egy valakire volt szüksége, mégpedig Júniusra, akiről azonban köztudott volt, hogy Február lopta el a szívét. Augusztus azonban töretlen bizalommal volt Június iránt, s hitte, hogy egy napon a lány rájön majd, hogy ki is az, aki őt igazán szereti.
Nyílt az ajtó, s az idős hölgy, Január lépett be rajta, majd követte az előzékeny December. Ekkor mindenki abbahagyta a beszélgetést, mert mind tudták, hogy éppen December a soros, s ez megkívánta a tiszteletet. November előzékenyen átadta a helyét Januárnak, s ő anyai jósággal megigazgatta Március ruháját.
December – a jó öreg pocakos, szakállas December! – körülnézett.
– Akkor hát mind itt vagyunk? Számoljunk csak… Július és Február… Március és Április… Augusztus és…
– Ezt nem lehet így, kedvesem – intette le szelíden Január. – Sorban kell menni.
– Egy valaki hiányzik – közölte Október. – Mégpedig Szeptember.
– Nos, hát, addig semmire sem megyünk, amíg nincs mindenki itt – eszmélt December apó.
Tehát tovább várakoztak, s megint kezdett egy élénk párbeszédekkel tarkított hangzavar kialakulni. November azonban kivonta magát a társaságból, s az ablakhoz lépett. Kezdett aggódni Szeptemberért. Most már igazán elhatározta, hogy randevúra hívja őt. Nagyon régóta tervezte, csak valahogy mindig megakadályozta a félelem. Mi van, ha kosarat kap? Nemrég jött rá, hogy nem élhet örökké félelemben. Különben is, új év, új kezdet. Most végre változtatni fog.
Így tűnődött November, amikor egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy csend van. Mindenki elhallgatott, ő pedig zavartan pillantott fel, mintegy gondolataiból kiragadva. Megfordult, s elállt a lélegzete. Szeptember volt az. Illetve mégsem ő. Ez a Szeptember jóval fiatalabb volt, s rozsdaszínű ruhája elegánsan emelte ki karcsú alakját. A legtöbben első ránézésre nem tudták megállapítani, hogy ki a jövevény, azonban November figyelmét nem terelte el a csinos ruha. A belépő hölgy szemébe nézett, s tekintetük azonnal találkozott. És November tudta, hogy álmai asszonya áll az ajtóban.
– Ó, már csak egy perc – sikkantotta hirtelen Április, s ezzel elterelődött a figyelem Szeptemberről.
November odasietett hozzá, s együtt tették meg az ablakhoz vezető pár lépést, ahol a többiek már mind összegyűltek és a felhőkarcolókkal teli várost figyelték.
– Tíz, kilenc, nyolc, hét… – skandálták mind egyszerre.
Amikor az óra elütötte az éjfélt, tűzijátékok kezdtek durrogni. És November tudta, hogy az elkövetkezendő év igen különleges lesz.